Kád

Tudja...ott voltunk..és annyiszor fojtottam magamba, gyűrtem vissza elevenségét, torkomon át a szívembe, tuszakoltam, s légzésemmel fojtottam a húrok rezgését. Mindennél jobban kívántam kimondani azt a buta fölös szót, mely megöli azt amit kimondunk, s mégis elevenebbé teszi, hihetőbbé létezését létjogosultságát a mindent szülő, eredeztető valóságnak...

Majdnem sírásba fordult a fájdalom, a vallomás fájdalma, a kimondatlan szó fájdalma, a szerelmünk fájdalma.

De a maga ringatása, még azt is elringatja, hogy Önre tekintettel  ölöm meg a MI-t. Maga még azt is kiringatja az emberből, hogy kiöli emberségét, azt a mindig mindent kimondani vágyó örökítésszomjas voltát.

 Kimásztam a kádból, mert az írás erősebb volt mint Én. Maga erősebb nálam még így az utolsó találkozásunk után hónapokkal is. Legyőz engem, s legyőzi a habokat, a víz ölelését, mely elemem, s mégsem éreztet karjában pillanatig se.

 Nem lehetek ma túlontúl szép, a testrészeket a ruha alatt, nem változtatom porcelánná... Kívül tökély, belül rohadt leszek ma is. Ebben is magát... Ebben is csak magát...

Nem mondhatom ki.... Biztos hallotta mondani vágyó szuszogásom, tüdőm hangos, csitíthatatlanul hangos telítődését, akkorát, ami elég lehet a legszebbet, legjobbat kimondani Önnek.. csak Önnek....

Elfojtottam, kimondatlan maradt, s a gőzök önt ölelve szálltak szájamból, táncolták testét...Ott a szorításában....

 Nem lehetek ma túl szép. Ha az lennék oly kevés esélye maradna, hogy Maga valami egészen egyedülálló csoda folytán visszatér, megjelenik, és elragad...

Nem lehetek ma túl szép... Nem számíthatok Önre. S most azzal számítok, hogy megpróbálok nem számítani... butaság mi?

 Én voltam Önben, voltam Ön. Sajnálom Magát, hogy bennem volt akkor...

Magában lenni annyira csodálatos, ha maga lehetnék minden nap boldog lennék Önben, Önként...Maga olyan csodálatos... Sajnálom, hogy akkor Ön bennem volt. Sokkal jobb Önben lenni, mint bennem, sajnálom,hogy akkor bennem volt.Nem érezte milyen jó volt Önben lenni akkor...

Rejtek

Szentjánosbogarakba kapaszkodom. 

Ott az alagút folyton szűkülő-táguló ködbörtönében.

Maga nincsen sehol. S bármerre indulok, így egyforma eséllyel lelhetek Önre. 

De már nem Önt keresem. Magamat hagytam el az imént, 

vagy még az is megtörténhet,

hogy Ön előtt tettem mindezt Magammal.

Emlékezem...Mögöttem állt. S pilácsomban bátran fújtam lángot. 

Megöltem-e, vagy pihenni küldtem? Ki tudja már. Ébre,s álma is áldott.

Bíztam Önben. Ott, a ködben, a nyirkos, zöldes sötétünkben,

bíztam karja támaszában, szíve ritmusában, s a rítusban, mely igazolta. 

Hogy ha ki nem is vezet, befelé tudhatja utunk,

s ketten egynél tovajutunk.

Nagy lélegzet, sötétbe fulladt fényünk. 

Szolgálónkká lett sötétünk

S új levegővel telítődött mellem.

Tovatűnt kit hévvel kell ölelnem, 

tovatűnt Ön. Börtön lett rejtekünk, 

Lélegzete meghalt a fülbe, hang, kép sötétülve.

nem nyújtja csókra tenyerét, osztatlan hagyja kenyerét.

Szentjánosbogárfénybe kapaszkodom,

majd rálépnek a botlásbalökött árnyak,

Isten küldte fénysugárnak,

kialuszik minden nyelve,

átalszom a végtelenbe...

Halálfélelem

Alig ismerem Magát, s oly régtől fogva, hogy tán magamnál is többet tudok lényéről.

Szeretkeztünk. Szerelmeskedtünk. Csak a Magáé voltam.

  Másnak is ajánlottam azóta magam... Még csak azt se mondhatom, hogy neki nem adtam teljesen, hogy szívem csak Öné maradt. Akkor, ott, az ölelőmé voltam, az öleltemé voltam.

Maga tudja, igaz lelkem, érezte magában... Maga tudja, soha nem engednék érzéketlen, illetéktelen, illetlen kezeket, illetlen lelkeket magamba. Őt is szerettem akkor, és szeretem most is. Egyetlen a különbözőség a két egymásbanlét között.

  A halálfélelem. Azt kérdezi miért?

Mert amikor Önnel voltam, fizikai fájdalmat éreztem minden percben, hogy nem lehetek Ön, hogy Ön nem lehet Én...

Azt, hogy meghalok ha nem leszek közelebb, és még közelebb, magamnál is közelebb Magához. Emlékszik? Talán Ön is valami ilyesmit érzett... A halálfélelem... Talán az, ami ott megakadályoz bennünket. Azért, hogy a teljességtől legalább  egy hajszállal határolódjunk el, távolabb maradjunk egy hajszálnyival a teljes, végérvényes megsemmisüléstől.

 Érzem magát. Maga tudja, hogy érzem... Szilánkosra sírta szemei rózsaüvegét, s nem kér segítséget... Nem fogad engem. Házába nem enged, magába nem enged. S még közelébe se...

Ezért dajkálok mást, hajtom más tenyerébe a fejem, hogy ne öljön meg az a szeretet, gondosság amit Önnek küld velem a Jóisten...

A Jóisten rossz szolgája vagyok Én. Nem tudom teljesíteni dolgom. Közvetíteni... S így másnak adom, hogy megmaradjon az a test, az eszköz mely csatornája az Isteni gondviselésnek.

Önnek tudnia kell, hogy ezzel is csak Önt, csak Önt... mindig csak Önt szolgálom.
Hűtlenségem az egyetlen igaz hűségem Magához...

Majd új gubából bújó Buba leszek,

ott a távoliban,

héjam csókjávalrepesztő, tenyerén,

pici lény.

Elege tán szívnek, és szemnek,

ínynek, csínynek, elege.

Jelzőtáblák

Mást csókolt csókjaimmal is szeretem Magát, és ezt nem hazudhatom el.

Ezért a kényszer, hogy másokat találjak, hogy a szálakat melyeket elvágott Ön ide, elvágjam a negatív irányba...

Nem tudom tudja e, érzi e, hogy függő lett a vére, sebei, gennyei ízétől, szagától. Ez táplálja most, eszi Önmagát, tépi, falja őket mohón, s kétségbeesetten. Kapaszkodik beléjük, legalább ezt az egyet ne vegye el senki... Mint a madárlenyomatok a hóban, negatív jelek... A tipegő madárláb senkinek nem oly csoda, mint olvadó hóban a mélyedések...

Sebei gyógyuló mezeje, tisztuló felszíne ijeszti... ezért tépi belőlem magát...

Kitépte, s visszavette amit elvettem, higgadt, nyugodt szöveteit visszaváltoztatta lápokká, fertőkké...

Ez is egyfajta kielégülés.

Bár lettem volna húsevő virág, combjaim közt az ajkak, s nyelőcső a vaginám, nyeltem volna méhembe Önt, sarjadt volna belőlem bimbót, Napranyílót, mint a csókja.

Még azt a rohadt, édesre erjedt csókját is megvonja tőlem, mi oly friss volt a számon.

Önnek megvallanám, nem szeretem már. Alátámasztanám érvekkel, tettekkel, másra égett bűnjelekkel, bizonyítanám, mint egy bíróságon ha kérdőre vonna.

Annak a másiknak, azt mondanám, nyugodtan csókoljon, élvezzen engem, úgy sem Őt, hanem csak magát szeretem ebben is. Imádok hazudni. Nem tűröm a hazugságot, mindig igazat és csak is az igazat mondom.

Hazudok minden percben, és csak IGAZSÁGOKAT hazudok.

Mert ilyen vagyok. Egy aljas, huncut, kis boszorkány.

Hozzám mindenki nyugodni tér. Pontot tenni a befejezetlen mondata után, új bekezdést indítani.

Senkinek nem vagyok a mondata, csak a kurva pont, az újrakezdéshez szükséges, önbizalomnövelő gondoskodás.

Engem nem gyógyít, nem ápol senki.

Én vagyok az állomás, ahol mindenki megtanulja a szeretetnyelvét, megtalálja elveszett tartozékait, a rét melyen a megcsodált virágot csokorbaszedik, hogy továbbvigyék másnak.

És persze a táblák. Melyek irányt mutatnak, jól felcímkézve, kinek a boldogsága melyik vágányon induló vonat végállomásánál rejlik.
Akkora a lendület az újrakezdéshez, hogy még egy végső homlokcsók se jár az állomásnak, egy szál áldozott virág a csokorból... még az se...

 Én csak egy kis rohadt boszorkány vagyok, a megváltó, sebfoltozó, ölelő, és befogadó, eleresztő.

De magát visszasíró...

Maga a rossz irányba indult...

Magának nem kellett volna elindulnia... csak nem akarta megérteni, hogy egyik tábla sem Önnek szól... S most hibáztathat, mert eltévedt... más erdejében, s oda már nincs hatóságom...

Nimfa

Tudatosodás. Önmagad figyelése, és figyelése annak aki Önmagát figyeli, és még sok-sok rétegen át ítélkezik felette. Mert csak az lehet az igaz figyelő, mely ítélet nélküli távolságból figyeli a többi figyelőt. Azok megszűnnek többinek lenni, egyek lesznek, semmik lesznek, mikor elérkezel Önmagadhoz.

Én még távol vagyok az elérkezéstől.

Figyelem magam ahogy saját csapdáimon orrabukom, kinevetem azt aki siratja vérző orrát, vérző szíveit.

Kimondok dolgokat. Az a valaki aki Én is vagyok egy kicsit, bár innen nézve már nem is, kimond dolgokat.

Elhatároz.

Hogy soha többé nem lesz ajkára tapadt ajak, melyet,úgy annyira, és sohatovább beszippant, érez,elhalmoz.Hogy ezzel is Önt büntessem. Hogy örökre elvette tőlem a szeretés eszenciáját, a nőiségem igaz természetét.

De azt is megmondtam, hogy idő nincs.

S mindig van egy következő. S a várttól függetlenül,nem helyeződik rangsorba és nem is lesz ugyan az.Se fölé se mellérendelt.

Akkor pedig betörnek az Én megmondtamok...de melyik Én is mondta meg:)?az IGAZ Én semmit nem mondd meg persze. Az nyugodtan tesped a mindenség folyton haladó, áradó örvényében, és éberen ringatózik.

Minden nyugodalom és kapálózás éppúgy kielégíti, mint a semmi, vagy a minden.

 Ott az a csók. És megnyitja a képzetek csarnokát. Ahogy az a csók féltékennyé tesz, bizonyítja a csókoló továbblépését, s bizonyítja a továbblépettnek,hogy minden úgy igaz, szent és persze sérthetetlen ahogy Ő már előre megmondta.

Elhagytál, s most elhagylak Én is Édesem.

 Abban a percben tudatni akarod. Látod, hogy erre is képes vagyok? Érted. Érted csókolni mást, hogy neked fájjon, és e fájdalommal megbűntethesselek, mert megszegted Istennek egyé olvadásunkkal tett sérthetetlen eskünk.

Elképzelt hármasban találkozás. Nah ez is szép. Undorító,,Önző kis kígyó vagyok ekkor.

Elképzelem, ahogy szemedbe hányom mosolyogva, kedvesen, talán jobb kezemmel arcod vagy kezed is megsimítva: Látja Drágám, hogy nem létezik idő?

És bal kezem máséba kapaszkodik, mint valami acélból szőtt lánc. Ő tart engem, s kéj szalad át testemen,hogy Magát senki sem tartja. Süllyedek. Magával süllyedek,de engem tartanak...

Zokognék, de mosolygok, mert ha a bal kezemen álló megérzi fájdalmam, elenged, és Maga meg úgy is ellök majd a mélyben...

Mert mást csókoltam, pedig Önt szerettem.

Fehér úton,sötét sebek...

Mind a ketten betegséghordozók vagyunk.

Az ELJÖVŐ, igyekvő, míg nem teszi le terhét,

s míg a VÁRAKOZÓ, türelmetlenségét, s várakozását,

addig hiába a közös út.

A várakozás a türelmetlenség atyja.

Ha az IGYEKVŐ leteszi terhét,

a VÁRAKOZÓ, elengedi várakozását,

Az IGYEKVŐ, megkönnyült, gyors léptei elegek lesznek ahhoz,hogy utolérjék a már NEM-.VÁRAKOZÓT, haladót..

Miközben e gondolatok, tudatom tágítva villantak egyre fel,

s arra vágytam,hogy leírhassam kapott bölcsességem,

azon kaptam magam, hogy idegesen nyomkodom a lift hívógombját.

Szembesülve a várakozó türelmetlenségével, arra gondoltam.

A megvilágosodás,nem megvilágosodás, a pillanat szétterjesztése nélkül.

Ha nem igaz bennem a felismerés annyira,hogy felérjen a házunk 3.emeletéig,akkor rájöttem e valamire?

Felért. De ha valóban jelentőséggel bírna szándékomban állna e leírni egyáltalán?:)

...

"Azért nem támogatja Isten az emberiséget, mert csomót, csomóra halmoz."

Igen...igen.Hogynepersze...

Kérem is....

Rugdossatok csak bátran belém,és közben kiáltsátok az égre,hogy nem ígértetek semmit..

Óriási, hogy soha nem hittem az ígéretekben. Csak azoknak nem hiszek, kik bármit is ígérnek, hisz kiszámíthatatlan mindaz, ki magasabb rendűnek érzi magát a változás végtelen sodró hatalmánál...

Persze...

Még jó,hogy nem ígértél semmit...

Ez egyetlen hitelességed,amiért elhittem azt,amit szóval nem tettél megtörténhetetlenné....az,hogy nem cövekeltél le a jövőbe egy történést.

Mivel hát jövő nincsen...

De időt azt persze...Az könnyű kérni...

Nem hiszek az időben se... Oh, milyen kis hitetlen vagyok:)

Csak abban hiszek...Abban ami volt.

Vagyis akkor hittem,s már nem hiszem rég,hogy megtörtént bármi abból ami megtörtént...

így hazug bennem minden lenyomat, minden fájdalom, az arcod, az "arca" ha annak írnám aki még hiszem,hogy volt valaha, egyszer az életembe...

De, mint mondtam, ezt sem hiszem többé...

S most a múltam törölt képei helyén fennmaradt foltocskákat színezem, olyan ceruzákkal, amik minden színen fognak,csak az Önén nem...

A tiéden...az Önén....

Tehát negatívot rajzolok, magasságból mélységet, reményemmel,hogy az jelenem mélyből magassá változtatja...

Akkor se lesz semmi, talán reggel igaz Nap kel, S nem türkiz Nap a muskátlik mögül...

 Nem érti meg,hogy már nem jöhet vissza ahhoz aki most vagyok?

Már soha többet nem leszek,az aki akkor voltam, már az se vagyok aki ezt elkezdte írni...hála...

Te sem vagy az....és ez azt jelenti,hogy nem is voltál...a semmibe beszélek,senkihez, magamból, magamhoz, egy fiktív volt énemhez...

Unatkozom.Csak az beszél a múltjával, akit nagyon untat a jelen....Persze,hogy untat, mert nincs itt velem Ön....

Oh..igen:) Gyönyörű...

...

A homályos tükür, tisztátalan szavakat szülő, savként mászik le torkodon, gyomrodban vihar, háborgás, tisztulását, a hullámcsitulást, türelemes fájdalom hozza el...

...

Félek, hogy nem azt fogja látni bennem, amit akkor látott,  mikor magából, magát nézte arcomban...

Önnek

Önnek

Belekeverem a tejembe,

Kihúzom éjemből, mint az álmot.

Fonatunkban megpihent teste,

Mára elfedik a múltblokádok.

Ajka ék, dicséret mellemen.

Csípőmön szép kezének árnya,

Ráncolja a paplanszegletet,

Összesüt minket az a kályha.

Szeretést Önben mérem eztán,

Pillogó szem ablak a házon,

Ha tömve a lomb, paplan a fán,

Áld az eső, ha könnytől ázom.

Tavaszomat csókolja azzá,

Éjemet tarka pirkadattá,

Lelkemmé úgy olvad az álom,

Szemeit tárt szemekkel áldom.

Visszaszállatlan kóc a fészek,

Koldus Napok éhétől marva,

Lüktető igazszín-emlékek,

Feledés fedele takarja.

Ébredett fészkem, fészekségem,

Fonatunkból kihúzva szálát,

Nem lelheti éntelen énem,

Teljesbe-nyugvó nyugovását.

Kettőből, melyik pihen másban?

Végtelen eggyéolvadásban,

Szuszogás-testű minden lárma,

Éjcsendi fülbesugdosása.

Gyufaszálak nyújtóznak lángban,

Istent-parázsló pillásban,

Szárnyakat berregnek a fények,

Vásznaik hátak és szemérmek.

Dulakodásunk holdudvara,

Vetett maszkokkal hányva feszül,

Félelem, szégyen nesztelenül,

Fogason. Meztelen az élet.

Tünékeny tükrében táncolok,

Láncomból tépje ki Önmagát,

Szakítson magával magamból,

Légből lévő pacsirta madárt.

Bolygóbolyongás. Sötétülök.

Meghozza új óránk a havat.

Álmomban Önben szelídülök,

Felfénylő csillagzatunk alatt.

Kiegészítésként...

Nem hiszek az ágak,

szúratlan karolatának,

ágak szúrással, ölelnek,

kérges csontjainkra lelnek,

csontjaink ágaikkal oltják,

tájunk termővé ragyogják.

Őz-tanmese

Őz-tanmese

Mese,mese mátka...

tüskés csipkeágba

akadt véres vadgida.

Nem az őz vagyok.

A Nap vagyok mely melengeti hátát,

fű, mely oltja szomjúságát,

erő, mi a tüskét kihúzza,

ha néhol szakad is a húsa,

cél, mely tovaviszi léptét,

Isten, mely menekíti létét.

Nem más,mint maga az őz.

Elfelé

Elfelé

A hideg Nap is mosollyal kel,

vidám pihéket hergel

testemre a borzongás,

múltéji bor, zsongásba ringat,

döngicsél,mint a méh.

A város kebelében

biztosan lüktetek,

mint pihenve Önnél.

Színeket ordít az élet,

arany-barna olajfestékek,

rikoltanak az ágról,

csillapít, hallat Magáról,

kiolvastatja léptét,

utamon kísértét,

kesztyűmmé lett távoli keze,

tüdőm tölti lélegzete.

Ágnes Vanilla - Ahogy nem lehet

Török-Zselenszky Tamás: Alázat

Váci & Zselenszky - Szabadon

Összenemillőségeink

Összenemillőségeink:
illatuk,mesekönyvképeik,
szárnyas uszonyaik festve,
két társíthatatlan testben. 

Amorf kövecskék a tájban,
fűzfatörzsek gyöngy uszályban.
Értelmezhetetlen sokszögek,
szökdelő ugrókötelek.

Hebegők, dadogók, sánták,
egybenőtt zöldségpalánták.
Kik bátran gurulnak a dombról,
olvasnak talpas poharakból. 

Vizeknek elsodró árja,
partnak óvó karimája.
Idézlek, élem emlékeink,
a Mi összenemillőségeink. 

2010. 05. 27

Soha viszont

Soha viszont

Hajunkba fulladt arcaink,

csonka csókok rajza körülünk,

tompára reszelt karmaink,

felhőgomolyú leheletünk.

Könnyem festéktől részegült,

haloványan folydogáló tej.

Alázatos őzzé szegült,

gyógyajkad íve nyeldesi el.

Az idő terhét vontatók,

hangtalan vonulnak túl rajtunk,

padunk hűvös deszkaprése,

mit menhelyünkül fogadtunk.

Mintha szentet tárna eléd,

kint és vágyat gyöngyözött képem,

s mert szeretet szállt beléd,

vigasztalás simult tiéden.

Bölcsőben ringattál végig,

lágyan szakítottál magadból,

de véled szakadtam még is,

kitéptél az ősi anyagból.

Fejemben elhasznált e test.

Mosdása simítássugarad.

Buta játékunk szent kereszt,

mely feloldoz vállaid alatt.

A szerelemküszöbödig,

szereteted kitárt kebelét,

adtad szavaktól a csöndig,

óvón, csak,hogy ne haljak beléd.

Arcbőrödre cirmokat húz,

pillámról omló szépségkenet.

Mint doromboló cica bújsz,

tartva pokolsúly lelkemet.

Minden erőddel rám feszülsz,

mint egy ív selyemcsomagoló.

Ajándékká lényegülök benned,

de én leszek palotalakó.

Mikor madárfütty mutatók,

hajnallá ütik a végtelent,

múlttá forgatják a múlót,

és kiüresítik a jelent.

Világom melynek árnya volt,

e körénk kövült matéria,

egy végső portestbe omolt,

cipőtiporta drapéria.

Helyünkön

Helyünkön

Nem sír se haj, se az olló,

Édes terhét vesztve a váll,

Ha nem takarja el az omló,

Szeretője más ívet talál.

Hazug úton, hazug kerék,

Nekem leszámolható pettyem,

Szabdalva az ég melegét,

Berregő katicává lettem.

Rítust illatok kavartak,

Mellém osztottak a körben,

Bennem józanodtál Napnak,

Benőtte gyökérzeted földem.

Felhősodrásban evezek,

Színes házak fedélzetén,

Elválasztanak a szerepek,

De helyeden vagy, helyemen én.

Elmész

Elmész

Hány száz lámpások gyúlnak fent,

S csak a mi csukott szemünk

Elég nyitott, fényük inni.

Lassan elfogy kanóc, olaj.

Kísértésed nem kívánok lenni…

Hanem csókod, s ha egy nap is,

Mind egész világot takar.

Mellém ülsz, teli a szoba.

Járkálja sok élőhalott,

De ha vizes tenyered,

Koldus hátamba égeted,

Bennem lüktetnek tovább a nyomok.

Méltatlan hozzám a világ,

S én méltatlana vagyok.

Hagyd meg nekem az ürest,

A múltbavésző fájdalmat.

Szép a húsnélküli csutka.

Házát, magját akarom enni,

Mi még ha nem is lehet termő,

Bennem törzzsé nevelgetni,

Derék kopjafává lenni.

Kérlek ne félts könnyeimtől,

Mi száraz, azt öntözni kell

Sugaras mosoly légy gyászom felett,

S nyugalmast alhatok

Tudva születtem, tudhatod

Víz vagyok, víz vagy Te is,

És küldötteink a harmatok

Elmész, nem leszel már enyém,

S hogy soha nem is voltál,

Bizonyítja, hogy az maradsz.

Mérleg nyelve, mindig kettő,

Mint a szárny mi madárra nő,

Mérleg nyelve ha nem billen,

Megszűnik első lényegében.

Kócok árulója

Kócok árulója

Fésült választékú a világ,

Én kócok árulója vagyok,

Gyümölcsbevont lombkoronák,

A bódító gyönyörillatok.

Nyakbakívánkozó karom

Reszketése árulja csak el,

S arcpírem ha nem takarom,

Játékéhes gyermekségem.

Aggódó mosolyod ívében,

Görbült háttal aluszom el.

Nyelt zokogás a gégében,

Nő vagyok, s az nem anyatej.

Utam magot, vizet, fényt adott,

S már vetett ágyad vetem.

Borpárás szirmot aratok,

Hajnalba szikkadt reggeleken.

Mit ajánlhatnék most neked,

Hálóm befog lepkét, halat,

Szert tartsunk, súghassam neved,

Szikraszoró csillagzat alatt

Örökbe lehetnék valamid,

Végy fel, s hordj ruhád gyanánt,

Ha, mint hortyogó álmaid,

Nem szőhetem az éjszakád.