Halálfélelem

Alig ismerem Magát, s oly régtől fogva, hogy tán magamnál is többet tudok lényéről.

Szeretkeztünk. Szerelmeskedtünk. Csak a Magáé voltam.

  Másnak is ajánlottam azóta magam... Még csak azt se mondhatom, hogy neki nem adtam teljesen, hogy szívem csak Öné maradt. Akkor, ott, az ölelőmé voltam, az öleltemé voltam.

Maga tudja, igaz lelkem, érezte magában... Maga tudja, soha nem engednék érzéketlen, illetéktelen, illetlen kezeket, illetlen lelkeket magamba. Őt is szerettem akkor, és szeretem most is. Egyetlen a különbözőség a két egymásbanlét között.

  A halálfélelem. Azt kérdezi miért?

Mert amikor Önnel voltam, fizikai fájdalmat éreztem minden percben, hogy nem lehetek Ön, hogy Ön nem lehet Én...

Azt, hogy meghalok ha nem leszek közelebb, és még közelebb, magamnál is közelebb Magához. Emlékszik? Talán Ön is valami ilyesmit érzett... A halálfélelem... Talán az, ami ott megakadályoz bennünket. Azért, hogy a teljességtől legalább  egy hajszállal határolódjunk el, távolabb maradjunk egy hajszálnyival a teljes, végérvényes megsemmisüléstől.

 Érzem magát. Maga tudja, hogy érzem... Szilánkosra sírta szemei rózsaüvegét, s nem kér segítséget... Nem fogad engem. Házába nem enged, magába nem enged. S még közelébe se...

Ezért dajkálok mást, hajtom más tenyerébe a fejem, hogy ne öljön meg az a szeretet, gondosság amit Önnek küld velem a Jóisten...

A Jóisten rossz szolgája vagyok Én. Nem tudom teljesíteni dolgom. Közvetíteni... S így másnak adom, hogy megmaradjon az a test, az eszköz mely csatornája az Isteni gondviselésnek.

Önnek tudnia kell, hogy ezzel is csak Önt, csak Önt... mindig csak Önt szolgálom.
Hűtlenségem az egyetlen igaz hűségem Magához...