Rejtek

Szentjánosbogarakba kapaszkodom. 

Ott az alagút folyton szűkülő-táguló ködbörtönében.

Maga nincsen sehol. S bármerre indulok, így egyforma eséllyel lelhetek Önre. 

De már nem Önt keresem. Magamat hagytam el az imént, 

vagy még az is megtörténhet,

hogy Ön előtt tettem mindezt Magammal.

Emlékezem...Mögöttem állt. S pilácsomban bátran fújtam lángot. 

Megöltem-e, vagy pihenni küldtem? Ki tudja már. Ébre,s álma is áldott.

Bíztam Önben. Ott, a ködben, a nyirkos, zöldes sötétünkben,

bíztam karja támaszában, szíve ritmusában, s a rítusban, mely igazolta. 

Hogy ha ki nem is vezet, befelé tudhatja utunk,

s ketten egynél tovajutunk.

Nagy lélegzet, sötétbe fulladt fényünk. 

Szolgálónkká lett sötétünk

S új levegővel telítődött mellem.

Tovatűnt kit hévvel kell ölelnem, 

tovatűnt Ön. Börtön lett rejtekünk, 

Lélegzete meghalt a fülbe, hang, kép sötétülve.

nem nyújtja csókra tenyerét, osztatlan hagyja kenyerét.

Szentjánosbogárfénybe kapaszkodom,

majd rálépnek a botlásbalökött árnyak,

Isten küldte fénysugárnak,

kialuszik minden nyelve,

átalszom a végtelenbe...