Én még távol vagyok az elérkezéstől.
Figyelem magam ahogy saját csapdáimon orrabukom, kinevetem azt aki siratja vérző orrát, vérző szíveit.
Kimondok dolgokat. Az a valaki aki Én is vagyok egy kicsit, bár innen nézve már nem is, kimond dolgokat.
Elhatároz.
Hogy soha többé nem lesz ajkára tapadt ajak, melyet,úgy annyira, és sohatovább beszippant, érez,elhalmoz.Hogy ezzel is Önt büntessem. Hogy örökre elvette tőlem a szeretés eszenciáját, a nőiségem igaz természetét.
De azt is megmondtam, hogy idő nincs.
S mindig van egy következő. S a várttól függetlenül,nem helyeződik rangsorba és nem is lesz ugyan az.Se fölé se mellérendelt.
Akkor pedig betörnek az Én megmondtamok...de melyik Én is mondta meg:)?az IGAZ Én semmit nem mondd meg persze. Az nyugodtan tesped a mindenség folyton haladó, áradó örvényében, és éberen ringatózik.
Minden nyugodalom és kapálózás éppúgy kielégíti, mint a semmi, vagy a minden.
Ott az a csók. És megnyitja a képzetek csarnokát. Ahogy az a csók féltékennyé tesz, bizonyítja a csókoló továbblépését, s bizonyítja a továbblépettnek,hogy minden úgy igaz, szent és persze sérthetetlen ahogy Ő már előre megmondta.
Elhagytál, s most elhagylak Én is Édesem.
Abban a percben tudatni akarod. Látod, hogy erre is képes vagyok? Érted. Érted csókolni mást, hogy neked fájjon, és e fájdalommal megbűntethesselek, mert megszegted Istennek egyé olvadásunkkal tett sérthetetlen eskünk.
Elképzelt hármasban találkozás. Nah ez is szép. Undorító,,Önző kis kígyó vagyok ekkor.
Elképzelem, ahogy szemedbe hányom mosolyogva, kedvesen, talán jobb kezemmel arcod vagy kezed is megsimítva: Látja Drágám, hogy nem létezik idő?
És bal kezem máséba kapaszkodik, mint valami acélból szőtt lánc. Ő tart engem, s kéj szalad át testemen,hogy Magát senki sem tartja. Süllyedek. Magával süllyedek,de engem tartanak...
Zokognék, de mosolygok, mert ha a bal kezemen álló megérzi fájdalmam, elenged, és Maga meg úgy is ellök majd a mélyben...
Mert mást csókoltam, pedig Önt szerettem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése