Tudja...ott voltunk..és annyiszor fojtottam magamba, gyűrtem vissza elevenségét, torkomon át a szívembe, tuszakoltam, s légzésemmel fojtottam a húrok rezgését. Mindennél jobban kívántam kimondani azt a buta fölös szót, mely megöli azt amit kimondunk, s mégis elevenebbé teszi, hihetőbbé létezését létjogosultságát a mindent szülő, eredeztető valóságnak...
Majdnem sírásba fordult a fájdalom, a vallomás fájdalma, a kimondatlan szó fájdalma, a szerelmünk fájdalma.
De a maga ringatása, még azt is elringatja, hogy Önre tekintettel ölöm meg a MI-t. Maga még azt is kiringatja az emberből, hogy kiöli emberségét, azt a mindig mindent kimondani vágyó örökítésszomjas voltát.
Kimásztam a kádból, mert az írás erősebb volt mint Én. Maga erősebb nálam még így az utolsó találkozásunk után hónapokkal is. Legyőz engem, s legyőzi a habokat, a víz ölelését, mely elemem, s mégsem éreztet karjában pillanatig se.
Nem lehetek ma túlontúl szép, a testrészeket a ruha alatt, nem változtatom porcelánná... Kívül tökély, belül rohadt leszek ma is. Ebben is magát... Ebben is csak magát...
Nem mondhatom ki.... Biztos hallotta mondani vágyó szuszogásom, tüdőm hangos, csitíthatatlanul hangos telítődését, akkorát, ami elég lehet a legszebbet, legjobbat kimondani Önnek.. csak Önnek....
Elfojtottam, kimondatlan maradt, s a gőzök önt ölelve szálltak szájamból, táncolták testét...Ott a szorításában....
Nem lehetek ma túl szép. Ha az lennék oly kevés esélye maradna, hogy Maga valami egészen egyedülálló csoda folytán visszatér, megjelenik, és elragad...
Nem lehetek ma túl szép... Nem számíthatok Önre. S most azzal számítok, hogy megpróbálok nem számítani... butaság mi?
Én voltam Önben, voltam Ön. Sajnálom Magát, hogy bennem volt akkor...
Magában lenni annyira csodálatos, ha maga lehetnék minden nap boldog lennék Önben, Önként...Maga olyan csodálatos... Sajnálom, hogy akkor Ön bennem volt. Sokkal jobb Önben lenni, mint bennem, sajnálom,hogy akkor bennem volt.Nem érezte milyen jó volt Önben lenni akkor...
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése