Jelzőtáblák

Mást csókolt csókjaimmal is szeretem Magát, és ezt nem hazudhatom el.

Ezért a kényszer, hogy másokat találjak, hogy a szálakat melyeket elvágott Ön ide, elvágjam a negatív irányba...

Nem tudom tudja e, érzi e, hogy függő lett a vére, sebei, gennyei ízétől, szagától. Ez táplálja most, eszi Önmagát, tépi, falja őket mohón, s kétségbeesetten. Kapaszkodik beléjük, legalább ezt az egyet ne vegye el senki... Mint a madárlenyomatok a hóban, negatív jelek... A tipegő madárláb senkinek nem oly csoda, mint olvadó hóban a mélyedések...

Sebei gyógyuló mezeje, tisztuló felszíne ijeszti... ezért tépi belőlem magát...

Kitépte, s visszavette amit elvettem, higgadt, nyugodt szöveteit visszaváltoztatta lápokká, fertőkké...

Ez is egyfajta kielégülés.

Bár lettem volna húsevő virág, combjaim közt az ajkak, s nyelőcső a vaginám, nyeltem volna méhembe Önt, sarjadt volna belőlem bimbót, Napranyílót, mint a csókja.

Még azt a rohadt, édesre erjedt csókját is megvonja tőlem, mi oly friss volt a számon.

Önnek megvallanám, nem szeretem már. Alátámasztanám érvekkel, tettekkel, másra égett bűnjelekkel, bizonyítanám, mint egy bíróságon ha kérdőre vonna.

Annak a másiknak, azt mondanám, nyugodtan csókoljon, élvezzen engem, úgy sem Őt, hanem csak magát szeretem ebben is. Imádok hazudni. Nem tűröm a hazugságot, mindig igazat és csak is az igazat mondom.

Hazudok minden percben, és csak IGAZSÁGOKAT hazudok.

Mert ilyen vagyok. Egy aljas, huncut, kis boszorkány.

Hozzám mindenki nyugodni tér. Pontot tenni a befejezetlen mondata után, új bekezdést indítani.

Senkinek nem vagyok a mondata, csak a kurva pont, az újrakezdéshez szükséges, önbizalomnövelő gondoskodás.

Engem nem gyógyít, nem ápol senki.

Én vagyok az állomás, ahol mindenki megtanulja a szeretetnyelvét, megtalálja elveszett tartozékait, a rét melyen a megcsodált virágot csokorbaszedik, hogy továbbvigyék másnak.

És persze a táblák. Melyek irányt mutatnak, jól felcímkézve, kinek a boldogsága melyik vágányon induló vonat végállomásánál rejlik.
Akkora a lendület az újrakezdéshez, hogy még egy végső homlokcsók se jár az állomásnak, egy szál áldozott virág a csokorból... még az se...

 Én csak egy kis rohadt boszorkány vagyok, a megváltó, sebfoltozó, ölelő, és befogadó, eleresztő.

De magát visszasíró...

Maga a rossz irányba indult...

Magának nem kellett volna elindulnia... csak nem akarta megérteni, hogy egyik tábla sem Önnek szól... S most hibáztathat, mert eltévedt... más erdejében, s oda már nincs hatóságom...