Helyünkön

Helyünkön

Nem sír se haj, se az olló,

Édes terhét vesztve a váll,

Ha nem takarja el az omló,

Szeretője más ívet talál.

Hazug úton, hazug kerék,

Nekem leszámolható pettyem,

Szabdalva az ég melegét,

Berregő katicává lettem.

Rítust illatok kavartak,

Mellém osztottak a körben,

Bennem józanodtál Napnak,

Benőtte gyökérzeted földem.

Felhősodrásban evezek,

Színes házak fedélzetén,

Elválasztanak a szerepek,

De helyeden vagy, helyemen én.

Elmész

Elmész

Hány száz lámpások gyúlnak fent,

S csak a mi csukott szemünk

Elég nyitott, fényük inni.

Lassan elfogy kanóc, olaj.

Kísértésed nem kívánok lenni…

Hanem csókod, s ha egy nap is,

Mind egész világot takar.

Mellém ülsz, teli a szoba.

Járkálja sok élőhalott,

De ha vizes tenyered,

Koldus hátamba égeted,

Bennem lüktetnek tovább a nyomok.

Méltatlan hozzám a világ,

S én méltatlana vagyok.

Hagyd meg nekem az ürest,

A múltbavésző fájdalmat.

Szép a húsnélküli csutka.

Házát, magját akarom enni,

Mi még ha nem is lehet termő,

Bennem törzzsé nevelgetni,

Derék kopjafává lenni.

Kérlek ne félts könnyeimtől,

Mi száraz, azt öntözni kell

Sugaras mosoly légy gyászom felett,

S nyugalmast alhatok

Tudva születtem, tudhatod

Víz vagyok, víz vagy Te is,

És küldötteink a harmatok

Elmész, nem leszel már enyém,

S hogy soha nem is voltál,

Bizonyítja, hogy az maradsz.

Mérleg nyelve, mindig kettő,

Mint a szárny mi madárra nő,

Mérleg nyelve ha nem billen,

Megszűnik első lényegében.

Kócok árulója

Kócok árulója

Fésült választékú a világ,

Én kócok árulója vagyok,

Gyümölcsbevont lombkoronák,

A bódító gyönyörillatok.

Nyakbakívánkozó karom

Reszketése árulja csak el,

S arcpírem ha nem takarom,

Játékéhes gyermekségem.

Aggódó mosolyod ívében,

Görbült háttal aluszom el.

Nyelt zokogás a gégében,

Nő vagyok, s az nem anyatej.

Utam magot, vizet, fényt adott,

S már vetett ágyad vetem.

Borpárás szirmot aratok,

Hajnalba szikkadt reggeleken.

Mit ajánlhatnék most neked,

Hálóm befog lepkét, halat,

Szert tartsunk, súghassam neved,

Szikraszoró csillagzat alatt

Örökbe lehetnék valamid,

Végy fel, s hordj ruhád gyanánt,

Ha, mint hortyogó álmaid,

Nem szőhetem az éjszakád.

Fürtöm

Fürtöm

Annyira betegszem beléd,

Mint borba forró szőlőfürtbe,

átjárva pince mély telét,

kortyainkban Naptűz derűje.

Támasztó karom sejtjei

Katonás vigyázba rándulnak,

Igaz szemed szilánkjai,

Mikor hátamba fúródnak.

Szép lopott illatod szívni

Arcomalágyűrt hajamból.

Téged hallani, tavaszi

Osztatlan pacsirtadalból.

Tompa reszketés sepri át,

Lombjaim langyos fészkeit.

Ahogy úszik ajkamon a szád,

Nem kín élveznem mézeit.

Szerelmes nő ragyogását

Adom, mert az érdemel téged.

Pillanatfényekben áldom,

Hogy ez érdemelt érdemlésed.

Kagyló szül mázas gyöngyöt,

Ha sóhajod égi parazsat húz,

Leplezik szűz habtükrök,

A felezők tengelyén túl.

Tengelyen, középen állunk,

Még hibázhatót sem hibázunk,

Végességünk végtelenhez,

Végtelenhez a véget mérjük.