Kacsák

Legalább egy hete először. Legalább egy hét eltelt, és ezalatt ma volt az első nap, hogy hosszabb időre kikeltem az ágyam takarós szorításából, hogy tegyek magamért valamit... Lehet, hogy nem is egy hét, kitudja mióta vagyok ebben a haszontalan, mindenre alkalmatlan, semmirekellő állapotomban.

Elmentem sétálni. Terápiákat alkalmazok magamon, hogy visszatérjen belém az életigenlés, az EGÉSZség, hogy kevésbé érezzem hiányát.

Tudja mit csináltam tegnap? Egészen vicces volt. Imádom ezeket a gyermeteg kifinomultságú egójátszmákat. Bizony.

Rajtakaptam szépen magam. Nem is tudom mire legyek büszkébb, magára a tökéletes műveletre, vagy annak lépre csalására. Minden esetre jó móka volt. A tudatosodás lényege a figyelem. Ellenőrzöd saját magad, kihallgatod gondolataid, mint valami kém. A tudat hamar hozzászokik a többszörös kódolásokhoz. Én például már nem gondolok Magáról. Nem szabad várnom, így a gondolataim felső rétegéből teljesen kiirtottam az Önre várás képeit, terveit. Azon jelenetek legyártását, melyek soha nem történnek meg a fizikai valóságban. Nem jelennek meg az élet igazi színterén.

Tudom persze, nem várhatok Magára. Milyen butaság is az. Várni. Fölösleges és talán kicsit szánalmas is. Egyébként se várok ugyebár senkire. Nem szokásom, nem áll jól. Vagy csak nem bízom már senkiben. Persze ez a mostani példa tökéletesen illusztrálja, hogy magamban a legkevésbé.... És hogy ez, valamiféle bölcs, igaz döntés a részemről.

A következő történt. Kidobáltam a lehullott morzsácskákat a kuka mellől, a könyveket a polcon visszaigazítottam katonasorba, nehogy már az egyik is küntebb lógjon a másiknál... Semmi diszkrimináció. Leszedtem a száraz, elsárgult leveleket a megfázott növényeimről, minden kis apróságot, elmozdított tárgyakat visszatoltam a kopott porfoltokba. elrendeztem a dísz párnákat az ágyon, kisimítottam a lepedőmet is.

Valamikor akkortájt bukhattam le magam előtt amikor elképzeltem, hogy odakészítem a vicces hippivirágos nadrágomat az ágy jobb szélére.

Akkor jöttem rá mit csinál a kezem, miért rendezkedem, simogatom a karnison lógó függönyt, festem a lábujjkörmömet kihívó vörösre. Önt várom. Csak Önt, hogy becsöngessen, betoppanjon, betöltse a mindeneket átlüktető űröket.

Tudja milyen itt a másik oldalon? Belegondol néha? Azt hiszi nekem segítenek az égiek? Hogy rám vigyáz valaki ha már Ön nem teszi azt meg? Ha azt hiszi, nagyon is téved.

Én is egyedül vagyok, Magával vagyok, Magát érzem, élem jelenléte nélkül. Szenved. Bár ölelésembe ringathatnám. Vigyázni szeretnék Magára, hogy magamra is képes legyek.

Jeleket küldök önnek, leveleket írok magához, melyeket csak Ön nem olvas el... Az éterbe ordítom, hogy szeretem, hogy biztonságban legyen, búrát építek Ön köré, hogy ne féljen annyira. Leveleket írok, hogy érezze, gondolok magára, csak magára gondolok.

Még a kacsák is odajönnek hozzám a parkban ha hívom őket. Rám néznek, megfigyelnek, közelebb topognak. Bíznak bennem. Hogy bízzak Önben így?

Most, hogy jelt küldött, hogy egy picit megerősített abban, hogy szeret, megint kihúzott a talpam alól minden járható talajt, a repedező jégtáblákat is, melyen legalább guggolva haladni tudtam valamerre... Már máshoz se menekülhetek. Már nem csókolhatok mást őszintén, elmúltam képes lenni, már megcsalásnak érezném, és soha nem tudnám Önt megcsalni. Önre vágyom. Nem pótolni Önt, Önt szeretném.