Babatenyér

Elkezdődött az "akkor is túlélem"... Mert fontos vagyok magamnak, fontos kéne, hogy legyek magamnak.

Ismét sétáltam ma. Némán szeltem a Duna partot, érzékeltem a körülöttem ezerjével felsorakozó, elhaladó képeket. Szívtam a Duna nedves szagait, a hűs levegő arcba vágó kemény tapintásait. A város arcait, nyomott ábrázatát, az ég lanyhatag, fénynélküli kékjét, mely inkább szűrkébe hanyatló volt, mint a fájdalomráncokkal barázdált arcok.

Ismét Magára gondoltam. Arra, hogy elvesztek az érintéseink. Belevesztek abba az éles, vékony, és mély szakadékba, mit közénk ékelt az Ön által időnek nevezett nemlétező.

Elvesztek az érintéseink. A lágyak, békések, az odaadóak, gyöngédek. Idegenek lettünk egymásnak talán. Valami a fejemben ma azt mondta, idegene lettem az érintésének, a szabadságnak amivel szemhéjára csókkal küldtem álmot. Amit úgy szeretett kapni, mint egy kisgyermek, ki bújik az estimeséért, s Anyja keblén pihen, hol kisbabaként életnedűt szívott a mindenségből. Beszívta a  csillagokat is, s az összes igaz bölcsesség mitológiáit, kiitta a tejútból a végtelen tudás minden elérhető, eredő forrását. S ami úgy szerettem adni Magának, mint senkinek, tartottam, mint egy hímestojást, dédelgettem, mintha méhemből vált volna ki, húsom táplálta volna, bennem fejlődött volna Tündémmé.

 Nem merném megérinteni most. Mintha elfelejtettem volna mit szeret, s mi fáj Önnek, mi nyugtatja, borzolja sejtjeit, dobogtatja a szerelmet áldott szívében.

Kiveszett belőlem az ösztön. Az a hozott, végtelen Anyaöli lüktetés, mely mértani pontossággal, hibázhatatlanul gondoz, védelmez, ringat.

 Ha betoppanna most lesütném szemem, s elindulna valami mélyből törő áradás, amit szégyellnék Ön előtt, s talán eltakarnám arcomat. Soha nem féltem eddig szemébe nézni, s most mégis titkolnám gyengeségem.

Feladom. Feladtam.

Naponta százszor, ezerszer adom fel. Hónapok óta minden áldott nap megölöm magamban, s újra építem, lebontom,és elölről, elölről...

Aztán átugrom ezt a jelenetet. Már az ágyamban fekszünk. Ruhátlanul. Édenkerti állapot. Még alig értünk egymáshoz, de már mindenünk érintette a másikat. Egymásban fekszünk, Egymás ölelésében fekszünk. Csak szorítjuk egymást. Belecsókolók számtalanszor tenyerébe, mintha pici babatenyeret csókolnék, hurkás ujjakat,dundi tenyeret. 

Ha egyszer még visszajön hozzám, kérem bocsássa meg, hogy ezerszer el fogom ismételni, újra és újra elmondom majd,és éjjel is a fülébe súgom, hogy mennyire, mennyire hiányzott....