Bú-csúzó

Azt hiszem ez a búcsú levelem Magához. Hamarosan itt az ideje az elköszönésnek. Végső búcsúmnak. Legalább a leírt szavak, a leírható szavak szintjén. Hogy mikor vágom el végleg lelkem Önbe font szálait, most még talán nem csak rajtam áll. Akár még visszafordíthatja, átírhatja befejezésünket.

Ön sem szeretne úgy látni, amilyen most vagyok. Roncs vagyok. Olyan ember lettem aki aggodalomra szorul, akit féltenek szerettei. Nem szeretek ilyen ember lenni, de Magáért leszek ilyen ha úgy kívánja. Ez azonban Magának se lehet jó. Amilyen most vagyok, amilyenné most válok, az kezd más lenni, mint akit Maga talán egy kicsit...tudja...

 Tudja, hogy én mindig felállok, újrakezdek, elindulok, irányt váltok ha a szükség úgy kívánja.

S tanán most jött el az a perc, amikor már annyira meghanyatlik minden, minden ami vagyok, hogy mennem kell ha életben kívánok maradni. Ha egy boldog életben kívánok maradni.

 Maga biztos tudja, hogy bármit megtennék, megteszek ha úgy kívánja. Várok meghatározatlan ideig, ha arra kér, ha kimondja, hogy van ennek értelme. Ha egy kicsit is érezne, érez engem, érez irántam, irányomba.

 Gyenge vagyok magamban. Ha elenged beledőlök valaki karjaiba, és csak engedem, hogy szeressenek, akik szeretni vágynak, akarnak, kívánnak engem. Szeretném ha nem engedne el. Nem szeretnék összecsuklani, másnál, erős akarok maradni, erős akarok lenni Önben.

Mégis jobb ha elenged, mintha ebben az állapotban hagy, ha benne hagy az ön marcangolásomban, önmagam felőrlésében.

Ez a folyamat Önnek sem jó. Tönkreteszem akit megismert, árnya leszek annak akit a karja magába vont.

Még sokáig Önre fogok gondolni, Önnel fekszem, s kelek majd, ahogy azt a rend megkívánja. S mégis ha engedelmeskedek az elhatározásnak miszerint kiszakítom önmagamból, nap mint nap élesebb, s letisztultabb lesz az irány ami felé továbbhaladok.

 Lassú léptemben valahonnan a távolból  úgy éreztem, követ. Hogy ballag mögöttem, könnyeim kővé szilárdult nyomdokán, szedegeti a ruhámról pergő gyöngyöket, belelép szívem dobbanásaiba.

Utánam szólt egyszer, s én megálltam, hátrafordultam, láttam sziluettjét a távolban, de nem siettette léptét, s így tovább indultam, lassan, beérhető ütemben emelve lábaim.

S Maga még mindig nem ért ide. Maga még mindig közelemben sincs, s félek nem is lesz többé. Végleg elveszítettem, s itt az ideje,hogy Ön is végleg elveszítsen engem.

Nem fog merni értem nyúlni, nem lesz bátorsága utánam kapni, mert fél, hogy kérdőre vonnám, fél, hogy szóvá tenném mindezt, a keresztet amit rám tett, amit magamra vállaltam önként... vagy attól fél, hogy soha nem tenném szóvá mindezt. Lehet, hogy féltene, hogy tovább bántana, szándékával ellentétben, tovább hagyna vergődni, és inkább felszabadítana, hogy szabad madár legyek. Szabad legyen röptem az egek kékjén.

Én eddig se vártam Önre. Tudatos döntésem ellenében érzéseim kötöttek Magához, nem az elhatározásom. Csakis az érzéseim.

A vég végső állomása, az érzés világgal való szakítás. Egész világot építettem Ön köré. Gyönyörű, oltalmazó világot, Magából és magamból formáltam,alakítottam otthonná. Nem egyszerű ezzel a szakítás. Kiköltözni derűs ligeteinkből, madaras-bölcs fészkeinkből, összetörni a tükreinket magunkban, ami tisztán láttatta a másikat. Elapasztani a forrásokat, utolsó magokat szórni a galamboknak. Nem egyszerű dolog mindez.

 Kérem mentsen meg minket... Kérem, s nem könyörgöm Önnek.

Ami a legnagyobb áldozatot érdemli, az soha sem emészt fel mindent, amit feláldoznál érte.