Nincs más hátra...

Mint előre...
Ma ezzel a mondattal ébredtem. Eme reményteljes mondat emelt teljes megoldhatatlan, kibogózhatatlan, mitöbb csomómentes reménytelenségbe.
Ennyi. Most érzem, hogy végleg, örökre, a nemlétező idő végérvényességébe elveszítettem Magát.
Két férfi él a halandók sorában, abban a hatalmas égből vezérelt, ringó körtáncban, melyben kézenragadják egymást az isteni sarjak, két férfi született ide akinek véglegesen kívántam kezét megfogni. S Maga volt az egyik eme kettő közül. Persze magamhoz nem illő kiválasztott, olyan akinek nyomába sem érhetek, akit valószínűleg valami varázslat súlya homályosított el, hogy egyáltalán érezni kívánt hajam bogainak illatát.
Sosem voltam méltó Magához, sajnálom. Próbáltam elég, elég lenni, megfelelni, de minden nyújtózkodás hiábavaló.
A szent törvényekben talán benne foglaltatik a nyújtózkodás tilalma, s kevésségem abban mérhető, hogy megbújt előlem, mint kisegér a lyukában.
Helytelen cselekedeteim, mint felajánlások voltak azon az áldozati oltáron, melyen bármit felkínálnék Magáért...
Más soha nem lesz ilyen. Szép szó ez a soha. Teljes, egész, végtelen. S Magát nem is lehet csak úgy a pillanatban elvágni, Maga nem létezhet cirádásan belehányva valaminek az oldalába, se jobba, sem balba, még a közepébe se, magának át kell ölelnie az átölelhetetlen fekvő nyolcasokat.
Ez a soha határtalan teret nyit felém a mindenre, a Magán kívül eső mindenségre.
Magában mindent szépnek tudok találni, mindent s mindenkit, élőket, holtakat, Önmagát, s más képviselőit az Ön nemének.
S most, hogy egy vékony, ingatag selyemszálán függök az elengedésnek, a feladásnak, mely elszakadást eredményez, már belelátok az olvadt hótükrökön át a szerethetetlen jövőképeimbe.
Nem akarok másnak szép lenni, nem akarok magamnak szép lenni, nem akarok nő lenni, nem akarok lenni senkinek.
Mindenkit méltatlannak, észrevehetetlen árnynak tartok magam körül, s így alacsonyodok árnyból áttetsző, nem létező szellemlénnyé, részegesen kóválygóvá, észrevehetetlenné.
Nem látok szerethetőt magamban, s tiszta-üvegként vetítve vissza, nem látnak szerethetőt bennem mások. Ezt remélem.
Nem tudok, nem akarok, nem akarok tudni mást, másokat szeretni eztán. S persze ezek mily butaságok. Bárminek a jóslata, előre elrendelése annak, hogy valami nem változhat meg az örök változandóságban, milyen gyermeki túlkapás, kicsinyes butaság.
 S mégis, Maga el bírja azt képzelni, hogy belépek egy ollót igénylő füstös bárba, lesétálok a lépcsőn és valakit meglátok, akit így, ilyen odaadással természetességgel kívánok majd csókolni?
Elernyedtek ma reggelre. Meghaltak az ajkaim. Pöffeszkedő hólyagokká váltak számon, melyet testet-fenntartó táplálkozásra, és szükséges szavak motyogására használhatok.
Ha van étvágyam, s akad mondanivalóm. Jelenleg létvágyam sincs.
Tudom az összes bölcseleteket a ragaszkodásról, s az elengedések elengedhetetlen szükségességét, s valami bennem ami önti ezeket a sós izéket szememből a számba, ahogy taknyom-nyálam..., valami mégis megakadályozza, képtelenné teszi, hogy elfogadja az érzelmi intelligenciám, a szívem csipkézett pitvarai, hogy vége, ki kell tépnem, kapukat tárni, hogy kirepüljenek, a Maga tökéletességéről másolt illúzióim.
 Most nem büszke rám. Sajnáltatom magam ismét, vekengek, vergődöm, mint egy szálkától fuldokló rühes macska.
Nem vagyok büszke magamra. De pont ez az ami nem érdekel most, ha maga nem büszke rám, mit számít, ki, mit gondol.
Senki nem volt ott velünk, senki nem tudhatja, sejtheti, csak az ostoba hamis, téves feltételezések jutnak mindenki másnak, akik nem mi vagyunk.
Rideg velem, szigorú, mint az Apám, de neki soha nem akartam megfelelni...
Önző vagyok, sajnáltatom magam, ó igen, én még kellő távolságból sem vagyok Buddha, azt azért belátom, hogy a lét szenvedés. Minden, amit szeretünk az szenvedést okoz nekünk, az elveszítés misztériumában.
S ha már itt tartunk, a könnyeket is ki kell érdemelni. És Maga abszolult méltó a siratásra, ez nem nyugtáz mást, csak aláírja az Ön csodálatosságát egy égi-földi szerződésen.
Ha valakiért, Magért megéri sírni, Magáért várni és megéri bármeddig, de utólag kurva könnyű okosnak lenni.
Ez az emberi lét sajátossága. Kiharcolunk valamit, kierőszakoljuk, aztán meg magunk ostorozva döntésünkért próbáljuk a visszafordíthatatlan kereket akár erővel is visszafordítani.
És ez a gyarlóság jellemez engem is. De nem akarom feszegetni. Erővel forgatgatni, a Maga lélegzete pont elég lenne ahhoz, ami tőlem hiábavaló nekifeszülés lenne.
Döntött.
S nehéz elaludni este az ágyba. Végigszalad földrengésként egy-egy elfojtott rázkódáshullám, mikor húnyt pilláimra rávetül ölelő arca. S hallom múlbavesző sugdosásait. Mellékhatás tudom. Elmúlik majd csöndben. Elvékonyodik, mint a Nap súlya alatt az olvadozó jégtáblák. S a kikelet a lanygyult víz tetején, útjára engedi a vizibolhák lárváit.
S mégse fér fejembe, bele a szívembe, hogy bárki mást...
Még csak Magát.
S ma valamiért úgy ébresztett az ablakon beszűrődő fény, rámhulló nyalábcsokra, hogy:
Nincs más hátra, mint előre...