Derület

Szép reggelre ébredtem ma. Volt valami azonosítatlan, derűs frissessége az ébredésnek.

Egészen belesimultam valami elragadó, lágy nyugalomforrásba, melyben sikerült is benne ragadnom, és már így lefekvés előtt, a holnapba átnyúlva érzem, hogy benne vagyok most is.

Jó volt ma létezni. Igazán jó. Gyümölcsöző érett létezés volt ez a mai. 

Melyben szerettem Önmagam lenni, elfogadtam a mozdulataimat, nem kívántam felülírni mondataimat, csak hullámoztam lágyan, minden szétfolyás nélkül.

Kezdek kicsúszni a szorításából  Ahogy lélegzetem újra idomul a Földbolygónkhoz, anyánkhoz melyen járunk-kelünk, a törődése nélkül is nővé leszek, visszanyerem maszkjaim, mezeim, hímes teremtő erőm.

Kezdek kicsúszni a szorítatlan szorításából. Lassan azt a fázist érintjük majd amikor ideje lesz utánam kapnia, vagy végleg elveszít engem...

Éreznie kell ezt. Ha kicsit is érzett engem, ha kicsit is érez engem még a távolból, mint én Magát, jeleznie kell, hogy a világ cirádásraszőtt hálóján a hullám mely emelni kezdett engem, partot ért Önnél.

Akkor éreznie kell, hogy boldog vagyok, és beállhat ernyőm alá ha áztatják a fellegek. Megerősödtem Magamban. Megerősödök Önben is, és elmúlnak az eldöntendő kérdések, a csepegő ereszek, hová elbújik két bőrigázás között.

Ernyőm alá áll, szoknyám alá bújik, s ahogy forma illeszkedik az űrbe, derülés hoz száradást reszkető testére.

Vagy nem. S akkor ez sem lesz, és az sem volt. Semmi se volt. 

S akkor végképp itt az ideje minden áldott derűnek.