Ez az utolsó olyan írás, levél, melyben bírálatokat dobálok magam felé a történtek miatt.
Ezt sem önmarcangolásból, hanem, hogy belémégjen a példa, a lecke ami elé az élet állított, a próba melyen megbuktam.
Bennem van a hiba. S a hiba soha nem írható a körülmények rovására. Ahogy a fűrészhasonlat példája is mutatja ezt, a FÉLelem , már minden előtt bennem volt. Hoztam magammal s az ehhez kapcsolódő önzőséget, ragaszkodást, birtoklási vágyat.
Nem áll távol tölem az önvizsgálat, és pontosan tudtam, hogy önző vagyok, de legalább őszinte voltam, megéltem önzőségem, és ez még mindig jobb, mintha álszent lettem volna. Felvállaltan süllyedtem le az ösztönlények szintjére, merültem önsajnálatba, engedtem teret hisztériámnak pusztító önrombolásomnak.
Maga helyes diagnózissal a fejemhez vágta, hogy gyarló ember vagyok, és én nem akarom megcáfolni, nem akarom kimagyarázni, vagy a szituáció szélsőségességre kenni a dolgot. Őszinte igazat adok. Még azt sem kérem, hogy bocsássa meg nekem, ez egyszerűen ilyen szakasz volt, és megváltozok, vissza szelídülök, és ha szeret így is akkor jó, ha nem hát nem.
Figyeltem magam, definiáltam megneveztem szavakkal festettem az érzéseimet, s ha uralomra törtek bennem, hagytam magamban szétfolyni őket, nem fojtottam vissza természetellenesen.
Ez azért is jó, mert így, hogy minden lealjasult, mocskos gondolatom érzésem visszaolvasható és ennek analizálása segít helyretenni a dolgokat. Segít jobb emberré válnom, segít újra tisztának és igaznak lennem.
Mondhatom, hogy sajnálom. Igaz lenne. De amily igaz, épp oly hazug is lenne.
Nem sajnálom.
Tudja, az, ahogy, amit reagált, üzent felém, három dologra ébresztett rá.
Az első dolog, hogy egy kicsit legalább szeretett engem. Hogy tényleg várnom kellett volna türelemmel.
És persze pont itt van az önzőség szörnyetege elásva. Hogy én birtokolni akartam a tisztán látást. S ennek a hibás vágynak köszönhető, hogy most már mit sem ér ez a tudás. Nem lehet idő előtt kierőszakolni a gyereket a nőből. Az nem egészséges, megváltoztat minden természetes törvényszerűséget.
Valamit azonban még is. Visszaadja a hitem. Hogy  az elfojtott intuícióim, érzéseim, sugallataim mind igazak voltak. És ez jó érzés.
A második dolog a Maga mérhetetlen bölcsessége. Az, hogy Maga pont olyan csodalény, mint amilyennek azóta álmodom amióta derengéssé lett rég érzett lénye. Köszönöm, hogy ilyen. Őszinte, és ez hatalmas erény.
 Az is szép. hogy végre elhiheti mindenki, hogy Maga a csodálatos, én meg a méltatlan.
A harmadik az út hívószava. A változásé. Hogy lehetőségem nyílik újból másként csinálni.
Jobb lenni. Jobbá, igazabbá válni. Köszönöm ezt Magának.
Az emberben minden kialakuló érzés, fájdalom, indulat, akarat a sajátja. Benne jön létre s a külső tényezőknek jóformán semmi köze hozzá.
Aki ennek ellenkezőjét állítja, nem figyelt még eléggé befelé, nem élte Önmagát talán soha.
Zárasul, ezt most nem azért mondom el, mert azt gondolom, hogy ettől megenyhül vagy megváltozik a jelen helyzet. Nem azért ismerem el tévedésem, hogy Ön büszke legyen rám miatta. Csak is magam miatt.
Mondhatni pusztán önzőségből.