Soha viszont

Soha viszont

Hajunkba fulladt arcaink,

csonka csókok rajza körülünk,

tompára reszelt karmaink,

felhőgomolyú leheletünk.

Könnyem festéktől részegült,

haloványan folydogáló tej.

Alázatos őzzé szegült,

gyógyajkad íve nyeldesi el.

Az idő terhét vontatók,

hangtalan vonulnak túl rajtunk,

padunk hűvös deszkaprése,

mit menhelyünkül fogadtunk.

Mintha szentet tárna eléd,

kint és vágyat gyöngyözött képem,

s mert szeretet szállt beléd,

vigasztalás simult tiéden.

Bölcsőben ringattál végig,

lágyan szakítottál magadból,

de véled szakadtam még is,

kitéptél az ősi anyagból.

Fejemben elhasznált e test.

Mosdása simítássugarad.

Buta játékunk szent kereszt,

mely feloldoz vállaid alatt.

A szerelemküszöbödig,

szereteted kitárt kebelét,

adtad szavaktól a csöndig,

óvón, csak,hogy ne haljak beléd.

Arcbőrödre cirmokat húz,

pillámról omló szépségkenet.

Mint doromboló cica bújsz,

tartva pokolsúly lelkemet.

Minden erőddel rám feszülsz,

mint egy ív selyemcsomagoló.

Ajándékká lényegülök benned,

de én leszek palotalakó.

Mikor madárfütty mutatók,

hajnallá ütik a végtelent,

múlttá forgatják a múlót,

és kiüresítik a jelent.

Világom melynek árnya volt,

e körénk kövült matéria,

egy végső portestbe omolt,

cipőtiporta drapéria.