Török-Zselenszky Tamás: Alázat

Váci & Zselenszky - Szabadon

Összenemillőségeink

Összenemillőségeink:
illatuk,mesekönyvképeik,
szárnyas uszonyaik festve,
két társíthatatlan testben. 

Amorf kövecskék a tájban,
fűzfatörzsek gyöngy uszályban.
Értelmezhetetlen sokszögek,
szökdelő ugrókötelek.

Hebegők, dadogók, sánták,
egybenőtt zöldségpalánták.
Kik bátran gurulnak a dombról,
olvasnak talpas poharakból. 

Vizeknek elsodró árja,
partnak óvó karimája.
Idézlek, élem emlékeink,
a Mi összenemillőségeink. 

2010. 05. 27

Soha viszont

Soha viszont

Hajunkba fulladt arcaink,

csonka csókok rajza körülünk,

tompára reszelt karmaink,

felhőgomolyú leheletünk.

Könnyem festéktől részegült,

haloványan folydogáló tej.

Alázatos őzzé szegült,

gyógyajkad íve nyeldesi el.

Az idő terhét vontatók,

hangtalan vonulnak túl rajtunk,

padunk hűvös deszkaprése,

mit menhelyünkül fogadtunk.

Mintha szentet tárna eléd,

kint és vágyat gyöngyözött képem,

s mert szeretet szállt beléd,

vigasztalás simult tiéden.

Bölcsőben ringattál végig,

lágyan szakítottál magadból,

de véled szakadtam még is,

kitéptél az ősi anyagból.

Fejemben elhasznált e test.

Mosdása simítássugarad.

Buta játékunk szent kereszt,

mely feloldoz vállaid alatt.

A szerelemküszöbödig,

szereteted kitárt kebelét,

adtad szavaktól a csöndig,

óvón, csak,hogy ne haljak beléd.

Arcbőrödre cirmokat húz,

pillámról omló szépségkenet.

Mint doromboló cica bújsz,

tartva pokolsúly lelkemet.

Minden erőddel rám feszülsz,

mint egy ív selyemcsomagoló.

Ajándékká lényegülök benned,

de én leszek palotalakó.

Mikor madárfütty mutatók,

hajnallá ütik a végtelent,

múlttá forgatják a múlót,

és kiüresítik a jelent.

Világom melynek árnya volt,

e körénk kövült matéria,

egy végső portestbe omolt,

cipőtiporta drapéria.

Helyünkön

Helyünkön

Nem sír se haj, se az olló,

Édes terhét vesztve a váll,

Ha nem takarja el az omló,

Szeretője más ívet talál.

Hazug úton, hazug kerék,

Nekem leszámolható pettyem,

Szabdalva az ég melegét,

Berregő katicává lettem.

Rítust illatok kavartak,

Mellém osztottak a körben,

Bennem józanodtál Napnak,

Benőtte gyökérzeted földem.

Felhősodrásban evezek,

Színes házak fedélzetén,

Elválasztanak a szerepek,

De helyeden vagy, helyemen én.

Elmész

Elmész

Hány száz lámpások gyúlnak fent,

S csak a mi csukott szemünk

Elég nyitott, fényük inni.

Lassan elfogy kanóc, olaj.

Kísértésed nem kívánok lenni…

Hanem csókod, s ha egy nap is,

Mind egész világot takar.

Mellém ülsz, teli a szoba.

Járkálja sok élőhalott,

De ha vizes tenyered,

Koldus hátamba égeted,

Bennem lüktetnek tovább a nyomok.

Méltatlan hozzám a világ,

S én méltatlana vagyok.

Hagyd meg nekem az ürest,

A múltbavésző fájdalmat.

Szép a húsnélküli csutka.

Házát, magját akarom enni,

Mi még ha nem is lehet termő,

Bennem törzzsé nevelgetni,

Derék kopjafává lenni.

Kérlek ne félts könnyeimtől,

Mi száraz, azt öntözni kell

Sugaras mosoly légy gyászom felett,

S nyugalmast alhatok

Tudva születtem, tudhatod

Víz vagyok, víz vagy Te is,

És küldötteink a harmatok

Elmész, nem leszel már enyém,

S hogy soha nem is voltál,

Bizonyítja, hogy az maradsz.

Mérleg nyelve, mindig kettő,

Mint a szárny mi madárra nő,

Mérleg nyelve ha nem billen,

Megszűnik első lényegében.

Kócok árulója

Kócok árulója

Fésült választékú a világ,

Én kócok árulója vagyok,

Gyümölcsbevont lombkoronák,

A bódító gyönyörillatok.

Nyakbakívánkozó karom

Reszketése árulja csak el,

S arcpírem ha nem takarom,

Játékéhes gyermekségem.

Aggódó mosolyod ívében,

Görbült háttal aluszom el.

Nyelt zokogás a gégében,

Nő vagyok, s az nem anyatej.

Utam magot, vizet, fényt adott,

S már vetett ágyad vetem.

Borpárás szirmot aratok,

Hajnalba szikkadt reggeleken.

Mit ajánlhatnék most neked,

Hálóm befog lepkét, halat,

Szert tartsunk, súghassam neved,

Szikraszoró csillagzat alatt

Örökbe lehetnék valamid,

Végy fel, s hordj ruhád gyanánt,

Ha, mint hortyogó álmaid,

Nem szőhetem az éjszakád.

Fürtöm

Fürtöm

Annyira betegszem beléd,

Mint borba forró szőlőfürtbe,

átjárva pince mély telét,

kortyainkban Naptűz derűje.

Támasztó karom sejtjei

Katonás vigyázba rándulnak,

Igaz szemed szilánkjai,

Mikor hátamba fúródnak.

Szép lopott illatod szívni

Arcomalágyűrt hajamból.

Téged hallani, tavaszi

Osztatlan pacsirtadalból.

Tompa reszketés sepri át,

Lombjaim langyos fészkeit.

Ahogy úszik ajkamon a szád,

Nem kín élveznem mézeit.

Szerelmes nő ragyogását

Adom, mert az érdemel téged.

Pillanatfényekben áldom,

Hogy ez érdemelt érdemlésed.

Kagyló szül mázas gyöngyöt,

Ha sóhajod égi parazsat húz,

Leplezik szűz habtükrök,

A felezők tengelyén túl.

Tengelyen, középen állunk,

Még hibázhatót sem hibázunk,

Végességünk végtelenhez,

Végtelenhez a véget mérjük.

Háló

Háló

Tiszta-tükörnek születtem,
Kérdések válasza bennem.
Megriad tükröm tükrözője,
Kérdésem választ nem arat.

Tucat lepkét befog hálóm,
Habár szélbe nem szitálom,
Kopottan, berregnek a szárnyak,
A háló horgolatokban.

Égetőt, forrót legyeznek,
Verdeső fájdalomba esnek,
Lepkék, ha nem létezne háló,
Tán ennyi sem lehetnék.

2010. május

Riasztó dörgés

Riasztó dörgés kopogtatásod,

Rámtörsz, mielőtt felhúznám a jelmezt,

Didergésemre teríted palástod,

Csigaházfalamon langy záport zengetsz.

Selyemszállá fejted, féltett szemérmem,

Ha gubává hajtom anyaszültségem.

Turbánná telt felhőim kikönnyeznek,

Lejtőin sómarta rózsasebek esnek.

Bútól szikkadt szám prése, rést enged,

Görgő, pergő, cseppcsurogásnak,

Nedűszálló, pilleszárnybúgásnak.

Leteszi gerincem csigahajlott pózát,

Hogy a Hold leveivel felduzzadt tavak,

Hullámcsendjükkel néked adózzanak.

Engedetlen Én

Engedetlen én,

Most csitíts,

Nem nyughatok.

Boldog, boldog vagyok!

Veled!

Téged nem fog képkeret akarat,

Sírhatok könny helyett havat,

Rózsafüzér szálakon mászhatok az égbe,

Ha nem engednél be,

Kint maradnék!

Boldog, boldog vagyok!

Csak megbukhatok.

Nem vagyok játékmester,

Játszanom sem kell,

Magamnak se,

Imákat se varrni a magasba,

Elszenderedhetek a hajnali kakasra.

Almák

Almák

Kebelemből hajtott hited,

Éretted, buján teremtem.

Világokon,mindeneken

Átívelő,alma fa lettem.

Reszketve bújnék,mint az év,

mint minden év,midőn aggba lesz.

Karomban magam ringok én,

ringatott ringató élet ez.

Szerelmes törzzsé idomodok,

kérgem imája a mozdulat,

viaszos,hímes almáit,

hullajtja alám a boltozat.

Bűnök özöne ostromol,

meginognak a papír falak,

kacér almák hömpölyögnek,

botladozó talpaim alatt.

Átolvad szobámba a tél,

Oszlopaim ágakat nyúlnak,

Gyümölcsök az ágak véginél,

tért nyitnak a valóságon túlnak.

Jéggel csipkézett hóruha,

Mint kimonó simul a földre,

piruló almagarmada,

Pattog a jegesfehér ölbe.

Forró gyümölcsként gurul tovább,

kalapom a falbavert szögről,

Édeni almaság nyomát,

nem moshatjuk az eljövőről.

Vállamon kékeszöld nyomok,

Okozójuk kívánóssá tesz.

Széthintett permetillatok,

ontják mézbefullt mérgüket.

Lassan ölő, lédús szerét,

egyiknek ajkambacsókolom.

Ringó lábfőim gyökerét,

rángatják a túlsó láncokon.

Öklendezve ringok tovább,

torkomban a mérgezett falat,

gyümölcseső felvert porán,

görcsösen hánytatom magamat.

A tudás tudatlanságát,

csóktalan ajkam nyeli el,

Anya vagyok, ki magzatát,

megtört szívében emészti fel.

Belém oltottad hajdanán,

Kebelemből kihajtó hitem.

Érettem, buján teremtem,

Áldozattal áldva istenem.