Babatenyér

Elkezdődött az "akkor is túlélem"... Mert fontos vagyok magamnak, fontos kéne, hogy legyek magamnak.

Ismét sétáltam ma. Némán szeltem a Duna partot, érzékeltem a körülöttem ezerjével felsorakozó, elhaladó képeket. Szívtam a Duna nedves szagait, a hűs levegő arcba vágó kemény tapintásait. A város arcait, nyomott ábrázatát, az ég lanyhatag, fénynélküli kékjét, mely inkább szűrkébe hanyatló volt, mint a fájdalomráncokkal barázdált arcok.

Ismét Magára gondoltam. Arra, hogy elvesztek az érintéseink. Belevesztek abba az éles, vékony, és mély szakadékba, mit közénk ékelt az Ön által időnek nevezett nemlétező.

Elvesztek az érintéseink. A lágyak, békések, az odaadóak, gyöngédek. Idegenek lettünk egymásnak talán. Valami a fejemben ma azt mondta, idegene lettem az érintésének, a szabadságnak amivel szemhéjára csókkal küldtem álmot. Amit úgy szeretett kapni, mint egy kisgyermek, ki bújik az estimeséért, s Anyja keblén pihen, hol kisbabaként életnedűt szívott a mindenségből. Beszívta a  csillagokat is, s az összes igaz bölcsesség mitológiáit, kiitta a tejútból a végtelen tudás minden elérhető, eredő forrását. S ami úgy szerettem adni Magának, mint senkinek, tartottam, mint egy hímestojást, dédelgettem, mintha méhemből vált volna ki, húsom táplálta volna, bennem fejlődött volna Tündémmé.

 Nem merném megérinteni most. Mintha elfelejtettem volna mit szeret, s mi fáj Önnek, mi nyugtatja, borzolja sejtjeit, dobogtatja a szerelmet áldott szívében.

Kiveszett belőlem az ösztön. Az a hozott, végtelen Anyaöli lüktetés, mely mértani pontossággal, hibázhatatlanul gondoz, védelmez, ringat.

 Ha betoppanna most lesütném szemem, s elindulna valami mélyből törő áradás, amit szégyellnék Ön előtt, s talán eltakarnám arcomat. Soha nem féltem eddig szemébe nézni, s most mégis titkolnám gyengeségem.

Feladom. Feladtam.

Naponta százszor, ezerszer adom fel. Hónapok óta minden áldott nap megölöm magamban, s újra építem, lebontom,és elölről, elölről...

Aztán átugrom ezt a jelenetet. Már az ágyamban fekszünk. Ruhátlanul. Édenkerti állapot. Még alig értünk egymáshoz, de már mindenünk érintette a másikat. Egymásban fekszünk, Egymás ölelésében fekszünk. Csak szorítjuk egymást. Belecsókolók számtalanszor tenyerébe, mintha pici babatenyeret csókolnék, hurkás ujjakat,dundi tenyeret. 

Ha egyszer még visszajön hozzám, kérem bocsássa meg, hogy ezerszer el fogom ismételni, újra és újra elmondom majd,és éjjel is a fülébe súgom, hogy mennyire, mennyire hiányzott....

Kacsák

Legalább egy hete először. Legalább egy hét eltelt, és ezalatt ma volt az első nap, hogy hosszabb időre kikeltem az ágyam takarós szorításából, hogy tegyek magamért valamit... Lehet, hogy nem is egy hét, kitudja mióta vagyok ebben a haszontalan, mindenre alkalmatlan, semmirekellő állapotomban.

Elmentem sétálni. Terápiákat alkalmazok magamon, hogy visszatérjen belém az életigenlés, az EGÉSZség, hogy kevésbé érezzem hiányát.

Tudja mit csináltam tegnap? Egészen vicces volt. Imádom ezeket a gyermeteg kifinomultságú egójátszmákat. Bizony.

Rajtakaptam szépen magam. Nem is tudom mire legyek büszkébb, magára a tökéletes műveletre, vagy annak lépre csalására. Minden esetre jó móka volt. A tudatosodás lényege a figyelem. Ellenőrzöd saját magad, kihallgatod gondolataid, mint valami kém. A tudat hamar hozzászokik a többszörös kódolásokhoz. Én például már nem gondolok Magáról. Nem szabad várnom, így a gondolataim felső rétegéből teljesen kiirtottam az Önre várás képeit, terveit. Azon jelenetek legyártását, melyek soha nem történnek meg a fizikai valóságban. Nem jelennek meg az élet igazi színterén.

Tudom persze, nem várhatok Magára. Milyen butaság is az. Várni. Fölösleges és talán kicsit szánalmas is. Egyébként se várok ugyebár senkire. Nem szokásom, nem áll jól. Vagy csak nem bízom már senkiben. Persze ez a mostani példa tökéletesen illusztrálja, hogy magamban a legkevésbé.... És hogy ez, valamiféle bölcs, igaz döntés a részemről.

A következő történt. Kidobáltam a lehullott morzsácskákat a kuka mellől, a könyveket a polcon visszaigazítottam katonasorba, nehogy már az egyik is küntebb lógjon a másiknál... Semmi diszkrimináció. Leszedtem a száraz, elsárgult leveleket a megfázott növényeimről, minden kis apróságot, elmozdított tárgyakat visszatoltam a kopott porfoltokba. elrendeztem a dísz párnákat az ágyon, kisimítottam a lepedőmet is.

Valamikor akkortájt bukhattam le magam előtt amikor elképzeltem, hogy odakészítem a vicces hippivirágos nadrágomat az ágy jobb szélére.

Akkor jöttem rá mit csinál a kezem, miért rendezkedem, simogatom a karnison lógó függönyt, festem a lábujjkörmömet kihívó vörösre. Önt várom. Csak Önt, hogy becsöngessen, betoppanjon, betöltse a mindeneket átlüktető űröket.

Tudja milyen itt a másik oldalon? Belegondol néha? Azt hiszi nekem segítenek az égiek? Hogy rám vigyáz valaki ha már Ön nem teszi azt meg? Ha azt hiszi, nagyon is téved.

Én is egyedül vagyok, Magával vagyok, Magát érzem, élem jelenléte nélkül. Szenved. Bár ölelésembe ringathatnám. Vigyázni szeretnék Magára, hogy magamra is képes legyek.

Jeleket küldök önnek, leveleket írok magához, melyeket csak Ön nem olvas el... Az éterbe ordítom, hogy szeretem, hogy biztonságban legyen, búrát építek Ön köré, hogy ne féljen annyira. Leveleket írok, hogy érezze, gondolok magára, csak magára gondolok.

Még a kacsák is odajönnek hozzám a parkban ha hívom őket. Rám néznek, megfigyelnek, közelebb topognak. Bíznak bennem. Hogy bízzak Önben így?

Most, hogy jelt küldött, hogy egy picit megerősített abban, hogy szeret, megint kihúzott a talpam alól minden járható talajt, a repedező jégtáblákat is, melyen legalább guggolva haladni tudtam valamerre... Már máshoz se menekülhetek. Már nem csókolhatok mást őszintén, elmúltam képes lenni, már megcsalásnak érezném, és soha nem tudnám Önt megcsalni. Önre vágyom. Nem pótolni Önt, Önt szeretném.

Kád

Tudja...ott voltunk..és annyiszor fojtottam magamba, gyűrtem vissza elevenségét, torkomon át a szívembe, tuszakoltam, s légzésemmel fojtottam a húrok rezgését. Mindennél jobban kívántam kimondani azt a buta fölös szót, mely megöli azt amit kimondunk, s mégis elevenebbé teszi, hihetőbbé létezését létjogosultságát a mindent szülő, eredeztető valóságnak...

Majdnem sírásba fordult a fájdalom, a vallomás fájdalma, a kimondatlan szó fájdalma, a szerelmünk fájdalma.

De a maga ringatása, még azt is elringatja, hogy Önre tekintettel  ölöm meg a MI-t. Maga még azt is kiringatja az emberből, hogy kiöli emberségét, azt a mindig mindent kimondani vágyó örökítésszomjas voltát.

 Kimásztam a kádból, mert az írás erősebb volt mint Én. Maga erősebb nálam még így az utolsó találkozásunk után hónapokkal is. Legyőz engem, s legyőzi a habokat, a víz ölelését, mely elemem, s mégsem éreztet karjában pillanatig se.

 Nem lehetek ma túlontúl szép, a testrészeket a ruha alatt, nem változtatom porcelánná... Kívül tökély, belül rohadt leszek ma is. Ebben is magát... Ebben is csak magát...

Nem mondhatom ki.... Biztos hallotta mondani vágyó szuszogásom, tüdőm hangos, csitíthatatlanul hangos telítődését, akkorát, ami elég lehet a legszebbet, legjobbat kimondani Önnek.. csak Önnek....

Elfojtottam, kimondatlan maradt, s a gőzök önt ölelve szálltak szájamból, táncolták testét...Ott a szorításában....

 Nem lehetek ma túl szép. Ha az lennék oly kevés esélye maradna, hogy Maga valami egészen egyedülálló csoda folytán visszatér, megjelenik, és elragad...

Nem lehetek ma túl szép... Nem számíthatok Önre. S most azzal számítok, hogy megpróbálok nem számítani... butaság mi?

 Én voltam Önben, voltam Ön. Sajnálom Magát, hogy bennem volt akkor...

Magában lenni annyira csodálatos, ha maga lehetnék minden nap boldog lennék Önben, Önként...Maga olyan csodálatos... Sajnálom, hogy akkor Ön bennem volt. Sokkal jobb Önben lenni, mint bennem, sajnálom,hogy akkor bennem volt.Nem érezte milyen jó volt Önben lenni akkor...

Rejtek

Szentjánosbogarakba kapaszkodom. 

Ott az alagút folyton szűkülő-táguló ködbörtönében.

Maga nincsen sehol. S bármerre indulok, így egyforma eséllyel lelhetek Önre. 

De már nem Önt keresem. Magamat hagytam el az imént, 

vagy még az is megtörténhet,

hogy Ön előtt tettem mindezt Magammal.

Emlékezem...Mögöttem állt. S pilácsomban bátran fújtam lángot. 

Megöltem-e, vagy pihenni küldtem? Ki tudja már. Ébre,s álma is áldott.

Bíztam Önben. Ott, a ködben, a nyirkos, zöldes sötétünkben,

bíztam karja támaszában, szíve ritmusában, s a rítusban, mely igazolta. 

Hogy ha ki nem is vezet, befelé tudhatja utunk,

s ketten egynél tovajutunk.

Nagy lélegzet, sötétbe fulladt fényünk. 

Szolgálónkká lett sötétünk

S új levegővel telítődött mellem.

Tovatűnt kit hévvel kell ölelnem, 

tovatűnt Ön. Börtön lett rejtekünk, 

Lélegzete meghalt a fülbe, hang, kép sötétülve.

nem nyújtja csókra tenyerét, osztatlan hagyja kenyerét.

Szentjánosbogárfénybe kapaszkodom,

majd rálépnek a botlásbalökött árnyak,

Isten küldte fénysugárnak,

kialuszik minden nyelve,

átalszom a végtelenbe...

Halálfélelem

Alig ismerem Magát, s oly régtől fogva, hogy tán magamnál is többet tudok lényéről.

Szeretkeztünk. Szerelmeskedtünk. Csak a Magáé voltam.

  Másnak is ajánlottam azóta magam... Még csak azt se mondhatom, hogy neki nem adtam teljesen, hogy szívem csak Öné maradt. Akkor, ott, az ölelőmé voltam, az öleltemé voltam.

Maga tudja, igaz lelkem, érezte magában... Maga tudja, soha nem engednék érzéketlen, illetéktelen, illetlen kezeket, illetlen lelkeket magamba. Őt is szerettem akkor, és szeretem most is. Egyetlen a különbözőség a két egymásbanlét között.

  A halálfélelem. Azt kérdezi miért?

Mert amikor Önnel voltam, fizikai fájdalmat éreztem minden percben, hogy nem lehetek Ön, hogy Ön nem lehet Én...

Azt, hogy meghalok ha nem leszek közelebb, és még közelebb, magamnál is közelebb Magához. Emlékszik? Talán Ön is valami ilyesmit érzett... A halálfélelem... Talán az, ami ott megakadályoz bennünket. Azért, hogy a teljességtől legalább  egy hajszállal határolódjunk el, távolabb maradjunk egy hajszálnyival a teljes, végérvényes megsemmisüléstől.

 Érzem magát. Maga tudja, hogy érzem... Szilánkosra sírta szemei rózsaüvegét, s nem kér segítséget... Nem fogad engem. Házába nem enged, magába nem enged. S még közelébe se...

Ezért dajkálok mást, hajtom más tenyerébe a fejem, hogy ne öljön meg az a szeretet, gondosság amit Önnek küld velem a Jóisten...

A Jóisten rossz szolgája vagyok Én. Nem tudom teljesíteni dolgom. Közvetíteni... S így másnak adom, hogy megmaradjon az a test, az eszköz mely csatornája az Isteni gondviselésnek.

Önnek tudnia kell, hogy ezzel is csak Önt, csak Önt... mindig csak Önt szolgálom.
Hűtlenségem az egyetlen igaz hűségem Magához...

Majd új gubából bújó Buba leszek,

ott a távoliban,

héjam csókjávalrepesztő, tenyerén,

pici lény.

Elege tán szívnek, és szemnek,

ínynek, csínynek, elege.

Jelzőtáblák

Mást csókolt csókjaimmal is szeretem Magát, és ezt nem hazudhatom el.

Ezért a kényszer, hogy másokat találjak, hogy a szálakat melyeket elvágott Ön ide, elvágjam a negatív irányba...

Nem tudom tudja e, érzi e, hogy függő lett a vére, sebei, gennyei ízétől, szagától. Ez táplálja most, eszi Önmagát, tépi, falja őket mohón, s kétségbeesetten. Kapaszkodik beléjük, legalább ezt az egyet ne vegye el senki... Mint a madárlenyomatok a hóban, negatív jelek... A tipegő madárláb senkinek nem oly csoda, mint olvadó hóban a mélyedések...

Sebei gyógyuló mezeje, tisztuló felszíne ijeszti... ezért tépi belőlem magát...

Kitépte, s visszavette amit elvettem, higgadt, nyugodt szöveteit visszaváltoztatta lápokká, fertőkké...

Ez is egyfajta kielégülés.

Bár lettem volna húsevő virág, combjaim közt az ajkak, s nyelőcső a vaginám, nyeltem volna méhembe Önt, sarjadt volna belőlem bimbót, Napranyílót, mint a csókja.

Még azt a rohadt, édesre erjedt csókját is megvonja tőlem, mi oly friss volt a számon.

Önnek megvallanám, nem szeretem már. Alátámasztanám érvekkel, tettekkel, másra égett bűnjelekkel, bizonyítanám, mint egy bíróságon ha kérdőre vonna.

Annak a másiknak, azt mondanám, nyugodtan csókoljon, élvezzen engem, úgy sem Őt, hanem csak magát szeretem ebben is. Imádok hazudni. Nem tűröm a hazugságot, mindig igazat és csak is az igazat mondom.

Hazudok minden percben, és csak IGAZSÁGOKAT hazudok.

Mert ilyen vagyok. Egy aljas, huncut, kis boszorkány.

Hozzám mindenki nyugodni tér. Pontot tenni a befejezetlen mondata után, új bekezdést indítani.

Senkinek nem vagyok a mondata, csak a kurva pont, az újrakezdéshez szükséges, önbizalomnövelő gondoskodás.

Engem nem gyógyít, nem ápol senki.

Én vagyok az állomás, ahol mindenki megtanulja a szeretetnyelvét, megtalálja elveszett tartozékait, a rét melyen a megcsodált virágot csokorbaszedik, hogy továbbvigyék másnak.

És persze a táblák. Melyek irányt mutatnak, jól felcímkézve, kinek a boldogsága melyik vágányon induló vonat végállomásánál rejlik.
Akkora a lendület az újrakezdéshez, hogy még egy végső homlokcsók se jár az állomásnak, egy szál áldozott virág a csokorból... még az se...

 Én csak egy kis rohadt boszorkány vagyok, a megváltó, sebfoltozó, ölelő, és befogadó, eleresztő.

De magát visszasíró...

Maga a rossz irányba indult...

Magának nem kellett volna elindulnia... csak nem akarta megérteni, hogy egyik tábla sem Önnek szól... S most hibáztathat, mert eltévedt... más erdejében, s oda már nincs hatóságom...