Válasz a gondolatmenetre az egóról...

Vajon nem az egónk tanít e meg bennünket arra,hogy ne karmoljunk fájdalmasat a másikba, hisz gyermekkortól megtanultuk, megtanítottak bennünket a fájdalomra például, a fájdalmat kiváltó érintkezésekre, találkozásokra éles tárgyakkal, felforrósodott, felületekkel, tompa ütközésekkel.Megéreztük, s tudjuk, milyen erősségű földrengés okozhatunk a másik testében, megközelítőleg saját benyomásaiból, figyelmesek lettünk a másikra. Ez is az egónk része. Alkotóeleme ama csodálatos egyvelegnek, szikrákból, nedvekből, huzalokból összeboronált, csillagzatnak amik vagyunk. Mind mi külön-külön, amik vagyunk.
S lásd lásd, megkülönböztetsz, elválasztasz, egótlant, egóstól, felhőtlent, borústól, magadat a többektől, magadat a mindenséggel egyé-váló egységtől. Tőlem is.
S hogy lennénk mi különbek kicsim. Csak annyira haraplak, hogy ne fájjon jobban annál, mint mit élvezel, s vigyázol rám, ha a zebraszőnyegre pirosban tenném a lábam.
Mitől lennénk mi különbek?
Csókolsz. Birtokolsz. Birtoklod, hogy élvezem ha csókolsz, élvezünk, mámoros egyveleg.
S mily jó megpihenni magunk elől egymásban.S láthatod, különbek nem lettünk, csak gondolkodók. Túlbonyolítók. A testek korlátában, a testeken keresztül vezet a megvilágosodás. Minden megtagadás kizár egy részt az egységből, s a megvilágosodás a világ egységének, s az egység ürességlényegének méhében lüktető magzat, melyből Te is csíráztál. S én is. Nem kell megtagadnod.
Ijesztő szembenéznünk mocsok létünkkel, s ijesztő szembeszállni vele. Mindenek felett a legijesztőbb rájönni arra, hogy kapálózásaink hiábavalók, a menekülés nem juttat ki magunkból, csak a belátás, hogy magunkból magunkba vezet az út, s, hogy tudjuk valóban létezik az út, kénytelenek vagyunk elindulni ahhoz. Magunkból csak magunkba vezet az út, bármekkora is az ív, s az én ívem Te vagy.
Benned szeretni magam, a képletben magam magamban szeretni, s magamat szeretni, egyenlő téged......