Sebek

Eljön annak is az ideje, amikor az ember mások hibáit egy érintetlenen veri le, hogy a számláit, egy szűz kéznek, friss léleknek nyújtja be.
S annak is eljön az ideje, hogy miközben továbbnyújtaná, észreveszi, és a levegőben remegve áll meg a keze.
Néha tűzbe kell dobni bizonyos dolgokat.
 Jó a gyermeket ölbe venni, de egy idő után elzsibbadnak a karok. Jó emlőnkből táplálni, de sajognak a mellek ha őket sokáig harapják. Olyankor letesszük őket a járókába, mesét olvasunk, vagy hagyjuk őket a terüket mesetérré varázsolni.
A bántás cselekvős dolog. Kierőszakolja a feltűnést, maga köré gyűjti a szem párokat. A sebek kötözésre szorulnak. S minden rossz mozdulatnál rákényszerítenek, hogy kérdéseket tegyünk fel, mondhatni, kérdéseket tesznek fel. Sarkallnak minket, hogy jobbak és jobbak legyünk. Hisz aki büntetést érdemel, az valószínűleg bűnös is. Legalábbis még nem tökéletes. Tehát aki bánt, sért, fejlődésed hengerét forgatja, lökdös a továbbhaladás felé. Az ilyen pedig hálát ébreszt, kötődéseket táplál. A fájdalom valami émelyítő drog, elringat, szédít, bódulatba ejt, hogy a fájdalomról elterelje a figyelmet. Duális hatást fejt ki. Jelez, s jelzésével, gyógyít általad.


Sebzett vad vagyok. Nem búvok el, nem rejtenek ágak, mert bátran rétre-kószálok, szeretem a nyitott tereket.
Nem riadok bozótba. Csak tudod, ha sebeimbe simítasz, beleremegek. Átfut hideg, fájdalom, elpattannak, a könnybuborékok szemgolyómon.
Lágy a kezed. Lágy, s finom a simításod. Kell, hogy pásztázza érintésed arcom, s hátam. Csak figyelmesen fusd kezed előtt húsom szemeddel, ne riadjak hirtelen ért fájdalmas karmolástól, elaltató kivérezést.