Bennedbúvó

A holdtöltéket is veled csókolom át.
Biztonságát karodnak átfogom,
ujjammal hajadat futom.
Ahogy vérszírmokkal átellenben evezünk,
erezzük lépteinkkel a járdaköveket.,
Trolikon ráz a megfontolt meggondolatlanság,
mindeneket látó vakság...
Borstyánfésülő, zöldülő, égülő...
Benned ülök. Asztalom, tányérom Te vagy.
Ujjréseinkből ásítva kelnek a napok,
szakadékot karodba szaladok...
Áthidallak, átölelsz.
Bodzákat csurgat bortölte éjcsend.
Vállamra simulsz.
Immúnisak lettünk a légypercegésre,
s a perc egésze, felezi, felezi magát.
Tudod, tudom, hogy a túloldalon,
nem is vagyunk. Vagy most vagyunk csak?