Ősök-Örökösei

Senki nem tudhatja honnan is ered a szerelem...Forrása kifürkészhetetlen, ellenőrizhetetlen a csatorna melyen áramlik.
S annyi, annyi féle szeretet van, szeretet mégis egy van. Egy mindent átható, igaz, egyetlen szeretet. Sokfele oszló, s mindig egy és igaz maradó, végtelen szeretet.
Voltam már szerelmes. S minden nap ma is belevallom a mindenséget a hétköznapi semmiségekbe.
Szép vagyok. Szép a szám,  mély a tekintetem, kecsesen emelem a csuklómat.
Hús vagyok, csont vagyok, szenny vagyok. Nem vagyok.
Vagy nem akarok lenni. Vagy azért írok, mert lenni akarok. Vagy szent vagyok, mocskot kimondó, kihányó, belefetrengő, magánhordó...
Vannak-e különbségek egy találkozásban? Találkozás-e egy találkozás, ha a robbanás valósága nem csiszol le minden kitüremkedő eltérést? Találkoztunk-e ha ez a találkozás?
Mi igaz a definíciókban? Létezik e definíció.
A szerelem mondják valami melegség. Van fülledt meleg, párás és száraz, vagy égető, mint egy mágián.
Ismerem mindet. Boszorkány vagyok. Égtem már, érzem, szárította páncélom, szárnyaim szenesre a Nap...
S a mai nap mégis elgondolkodtatott...
Mennyi minden fogja, szorítja az embert...
S szabadságaink egy-egy játékfelületen hogy korlátoznak, míg a melletted haladót, látszólag foglyot, hogy lazítja a szél pórázán, míg én kalickámban verdesek.
A mérleg billeg, és ki tudja mi a jó... Az egymás mellett haladók lehetnek minden mezőn foglyok ha egymástól azt nyerik el, vagy egészülhetnek a teljes szabadba,végtelen búzamezőkön,berregő, bogárszárnyakkal.
Azok a páncélosok is lehetnénk ott a pipacsok felett.
Vagy két egyutú kell egymás mellett menjen, ugyan azon börtönben, lekötve, s egy égen vitorlázva a sasokkal.
Vannak játékszabályok. S én szabályok nélkül szeretek játszani néha. Rám nehezkedik a kötelező mozgássorok, mondatok sóhaja, s nem kell nekem még kölcsön illem, amit megtanulok valakitől, hogy befogadjon téged ölelő pamlag....Nem kell a Te almod melege...
Nem kellenek hozott dolgok, értsd meg!Ha nem vagyunk képesek alkotásra, ha nem csupaszulunk semmivé a nagy bummban, a találkozás fehérmezítelen szentségében, hogy fessünk egymásra őszinte színeket.
Nem értesz. A képességekről van szó. Azokat hordod, húzod, magodban hordod, magként hozod. A képességek.
A látható világok alatt ezer meg ezer láthatatlan háló szövődik.Te még nem érted, de én boszorkány vagyok és lelátok a felszíni rétegek alá. Elválasztanak a társadalmi különbségek.
Ezek nem valóságok, de hatnak, s nyomaikban utolérhetőek, lecsapódnak, mint felszáradt esőcseppek a foltosra vert virágágyásokon. Nem tudom szeretlek-e. Persze szeretlek. De nem tudom szeretem-e magam. Szeretem-e magam benned.
Másokban talán azért szerettem magam, mert bántottak, s cinkosságot vállalva velük, ellenem elkövetett tetteikben, magamat gyűlölhettem. Ki tudja mi a valóság. S látod, itt tartunk. Mert rám aggatod pongyoláidat. Talán az fáj,hogy észrevétlen bántanak azok, akiket Te szeretsz. Talán ezért vagyok veled, mert ezt élvezem.
Micsoda perverz sereglet. S mégis meg kell értened, hogy ebben az összegobolyított szénaboglyában valahol mi is ott tekergünk, csak azt nem tudom, hogy szalmaszálként, vagy hancúrozó pajtában bujdoklókként.
Igen. Én igen is a szegény lány vagyok. A szegény, de nemes lány. S nem akarom ezt elfogadtatni. Utamban kereszteznek elfogadó falvakat...S már rég belefáradtam, hogy küzdelemmel vívjam ki valaki elfogadását. S Te nem érzel az egészből semmit Kicsim. Tarka mindenségek a szemüvegen át. Te még hiszel abban, hogy egy jurtában közösen hullik majd ki a fogunk, fehér hajfonataim a hamvasztás után veled szórják majd szét. S nem mondom, hogy én nem hiszek, ne értsd félre. Nem mondok ilyet. A megkérdőjelezések, mégis ott ropognak a szalonnasütéshez gyújtott őrzőtüzekben. Megkérdeznek. Kilesnek az árnyak a szekrények mögül...
Vigyázz rám Kérlek!