Tévely

Meghalt bennem valami...Fokozatosan kialvó lángja, felnemtűnő halványulással veszett el a világ sarai alatti rejtett zónákba.
Pedig boldognak tartom magam végeredményben is. Talán csak kikényszerítem a mosolyom, hogy amíg hiány mutatkozott, öntöztem a terek betonkockáit, fövenyeket könnyeimmel, s, hogy kielégült az űr, a rés tömítődött, nem merem megengedni magamnak, hogy elsírjam magam. Isten tudja mióta nem sírtam ki magam. S talán pont az tett valaha oly szabad igazzá, hogy gondolkodás nélkül mertem bárhol és bármikor kihúzni azt a dugót.
Fájna ha elégedetlennek gondolna a világ. Persze főleg ha magamat gondolnám annak.
Boldognak is tartom magam.
De a virágokról van szó. A fákról meg a madarakról van szó. A voltam-ról van szó, a múltamról ami nem létezik most, s így a hátrahagyott időben sem létezik.
A virágokról van szó, szirmos, lágy, napon tetszelgő, öntözetlen bóbiskolókról...
Szerelmem sírjára hordtam mind csodájuk. Illatuk, színeik. Beleragadtak egy másik valóságba.
S most osztatlan ott pihennek, honnan már elhaladtam. Elfelejtettem hinni bennük. A gyász párosult hozzájuk, társul hagytam hunyt érzéseknek, örök álmú szerelemnek.
Álmodom az álmomban jelenleg. Újrakezdtem,de felébredés nélkül. Zárójelben zárójelet nyitottam, s minden túlontúl valóságos ahhoz, hogy most kiszálljak.
Nemet kéne mondanom. Nemet kéne mondanom a látszat jóságokra. S igent a mindenre amit az élet hoz és döntésemen kívül áll...
S ha ezt eldönteném...