Válasz a gondolatmenetre az egóról...

Vajon nem az egónk tanít e meg bennünket arra,hogy ne karmoljunk fájdalmasat a másikba, hisz gyermekkortól megtanultuk, megtanítottak bennünket a fájdalomra például, a fájdalmat kiváltó érintkezésekre, találkozásokra éles tárgyakkal, felforrósodott, felületekkel, tompa ütközésekkel.Megéreztük, s tudjuk, milyen erősségű földrengés okozhatunk a másik testében, megközelítőleg saját benyomásaiból, figyelmesek lettünk a másikra. Ez is az egónk része. Alkotóeleme ama csodálatos egyvelegnek, szikrákból, nedvekből, huzalokból összeboronált, csillagzatnak amik vagyunk. Mind mi külön-külön, amik vagyunk.
S lásd lásd, megkülönböztetsz, elválasztasz, egótlant, egóstól, felhőtlent, borústól, magadat a többektől, magadat a mindenséggel egyé-váló egységtől. Tőlem is.
S hogy lennénk mi különbek kicsim. Csak annyira haraplak, hogy ne fájjon jobban annál, mint mit élvezel, s vigyázol rám, ha a zebraszőnyegre pirosban tenném a lábam.
Mitől lennénk mi különbek?
Csókolsz. Birtokolsz. Birtoklod, hogy élvezem ha csókolsz, élvezünk, mámoros egyveleg.
S mily jó megpihenni magunk elől egymásban.S láthatod, különbek nem lettünk, csak gondolkodók. Túlbonyolítók. A testek korlátában, a testeken keresztül vezet a megvilágosodás. Minden megtagadás kizár egy részt az egységből, s a megvilágosodás a világ egységének, s az egység ürességlényegének méhében lüktető magzat, melyből Te is csíráztál. S én is. Nem kell megtagadnod.
Ijesztő szembenéznünk mocsok létünkkel, s ijesztő szembeszállni vele. Mindenek felett a legijesztőbb rájönni arra, hogy kapálózásaink hiábavalók, a menekülés nem juttat ki magunkból, csak a belátás, hogy magunkból magunkba vezet az út, s, hogy tudjuk valóban létezik az út, kénytelenek vagyunk elindulni ahhoz. Magunkból csak magunkba vezet az út, bármekkora is az ív, s az én ívem Te vagy.
Benned szeretni magam, a képletben magam magamban szeretni, s magamat szeretni, egyenlő téged......

Babam - Vidd el

Szendergő

Zöldbe pólyálnak,
növényzöldbe bugyolálnak kertek.
Tanullak, mint toronyőr az éjszakai hullámokat, 
mint verdesnek sasként a tükrök boltozatján.
Bambulunk, habbavető kiáltásaink olykor csapongók.
Lapuló egérre kapó karmolások. Óceánkiáltások,
de már rég belefulladt az ég éjarca.
S a láncra fűzött égövek izzósora...
Sóról és cukorról álmodnak az egek pásztázói,
szárnyakról a húsvér gyerekek.
Ugrálóköteleken, kötelezd magad nekem,
lehelletem béjjed éresztve, érezve, ájulatba,
az alvásküszöbön innen.

Bennedbúvó

A holdtöltéket is veled csókolom át.
Biztonságát karodnak átfogom,
ujjammal hajadat futom.
Ahogy vérszírmokkal átellenben evezünk,
erezzük lépteinkkel a járdaköveket.,
Trolikon ráz a megfontolt meggondolatlanság,
mindeneket látó vakság...
Borstyánfésülő, zöldülő, égülő...
Benned ülök. Asztalom, tányérom Te vagy.
Ujjréseinkből ásítva kelnek a napok,
szakadékot karodba szaladok...
Áthidallak, átölelsz.
Bodzákat csurgat bortölte éjcsend.
Vállamra simulsz.
Immúnisak lettünk a légypercegésre,
s a perc egésze, felezi, felezi magát.
Tudod, tudom, hogy a túloldalon,
nem is vagyunk. Vagy most vagyunk csak?

Barack virágbaszületését álmodom,
s könnyező felhők illatát.
Lenni-jót dalolok a nyitni-kékkel,
szemhéjat csókkal bontok,
s pacsirtákká is dalolom magunk.
Ne lepnék-e pírok arcomat?
Várunk.
Vállunk nem várásunk tárgya nyomja,
hanem maga a várás.
Reggeleink krémesek.
Igazán kerekek a bolygók is mostanában.
Kerekre töltik édességeink.
Kerekek, forgók, szélmalmok.
Széthordanak minket könnyed hordárok.
Virágporok vagyunk csíkos potrohon.
ízes porok, fűbe hintett üveggyöngyök...
Ékre se kerülők,le se maradók.,
fűszálra fűződők, talpakra ragadók.
Ragadozunk, s ha megtalálunk,
kihull húsevő fogunk,
csalánra cseréljük vérszomjunk,
ékeink karunkba, 
karolásunk éjbársonyba rejtjük.
Szeretem ezt.
Add észrevennem ha nem lesz már igaz.
Kabátom szélbélelve tárjam, visszavárás nélkül,
Igazolásunk elengedés legyen.
Ámen rá!

Sebek

Eljön annak is az ideje, amikor az ember mások hibáit egy érintetlenen veri le, hogy a számláit, egy szűz kéznek, friss léleknek nyújtja be.
S annak is eljön az ideje, hogy miközben továbbnyújtaná, észreveszi, és a levegőben remegve áll meg a keze.
Néha tűzbe kell dobni bizonyos dolgokat.
 Jó a gyermeket ölbe venni, de egy idő után elzsibbadnak a karok. Jó emlőnkből táplálni, de sajognak a mellek ha őket sokáig harapják. Olyankor letesszük őket a járókába, mesét olvasunk, vagy hagyjuk őket a terüket mesetérré varázsolni.
A bántás cselekvős dolog. Kierőszakolja a feltűnést, maga köré gyűjti a szem párokat. A sebek kötözésre szorulnak. S minden rossz mozdulatnál rákényszerítenek, hogy kérdéseket tegyünk fel, mondhatni, kérdéseket tesznek fel. Sarkallnak minket, hogy jobbak és jobbak legyünk. Hisz aki büntetést érdemel, az valószínűleg bűnös is. Legalábbis még nem tökéletes. Tehát aki bánt, sért, fejlődésed hengerét forgatja, lökdös a továbbhaladás felé. Az ilyen pedig hálát ébreszt, kötődéseket táplál. A fájdalom valami émelyítő drog, elringat, szédít, bódulatba ejt, hogy a fájdalomról elterelje a figyelmet. Duális hatást fejt ki. Jelez, s jelzésével, gyógyít általad.


Sebzett vad vagyok. Nem búvok el, nem rejtenek ágak, mert bátran rétre-kószálok, szeretem a nyitott tereket.
Nem riadok bozótba. Csak tudod, ha sebeimbe simítasz, beleremegek. Átfut hideg, fájdalom, elpattannak, a könnybuborékok szemgolyómon.
Lágy a kezed. Lágy, s finom a simításod. Kell, hogy pásztázza érintésed arcom, s hátam. Csak figyelmesen fusd kezed előtt húsom szemeddel, ne riadjak hirtelen ért fájdalmas karmolástól, elaltató kivérezést.

Ősök-Örökösei

Senki nem tudhatja honnan is ered a szerelem...Forrása kifürkészhetetlen, ellenőrizhetetlen a csatorna melyen áramlik.
S annyi, annyi féle szeretet van, szeretet mégis egy van. Egy mindent átható, igaz, egyetlen szeretet. Sokfele oszló, s mindig egy és igaz maradó, végtelen szeretet.
Voltam már szerelmes. S minden nap ma is belevallom a mindenséget a hétköznapi semmiségekbe.
Szép vagyok. Szép a szám,  mély a tekintetem, kecsesen emelem a csuklómat.
Hús vagyok, csont vagyok, szenny vagyok. Nem vagyok.
Vagy nem akarok lenni. Vagy azért írok, mert lenni akarok. Vagy szent vagyok, mocskot kimondó, kihányó, belefetrengő, magánhordó...
Vannak-e különbségek egy találkozásban? Találkozás-e egy találkozás, ha a robbanás valósága nem csiszol le minden kitüremkedő eltérést? Találkoztunk-e ha ez a találkozás?
Mi igaz a definíciókban? Létezik e definíció.
A szerelem mondják valami melegség. Van fülledt meleg, párás és száraz, vagy égető, mint egy mágián.
Ismerem mindet. Boszorkány vagyok. Égtem már, érzem, szárította páncélom, szárnyaim szenesre a Nap...
S a mai nap mégis elgondolkodtatott...
Mennyi minden fogja, szorítja az embert...
S szabadságaink egy-egy játékfelületen hogy korlátoznak, míg a melletted haladót, látszólag foglyot, hogy lazítja a szél pórázán, míg én kalickámban verdesek.
A mérleg billeg, és ki tudja mi a jó... Az egymás mellett haladók lehetnek minden mezőn foglyok ha egymástól azt nyerik el, vagy egészülhetnek a teljes szabadba,végtelen búzamezőkön,berregő, bogárszárnyakkal.
Azok a páncélosok is lehetnénk ott a pipacsok felett.
Vagy két egyutú kell egymás mellett menjen, ugyan azon börtönben, lekötve, s egy égen vitorlázva a sasokkal.
Vannak játékszabályok. S én szabályok nélkül szeretek játszani néha. Rám nehezkedik a kötelező mozgássorok, mondatok sóhaja, s nem kell nekem még kölcsön illem, amit megtanulok valakitől, hogy befogadjon téged ölelő pamlag....Nem kell a Te almod melege...
Nem kellenek hozott dolgok, értsd meg!Ha nem vagyunk képesek alkotásra, ha nem csupaszulunk semmivé a nagy bummban, a találkozás fehérmezítelen szentségében, hogy fessünk egymásra őszinte színeket.
Nem értesz. A képességekről van szó. Azokat hordod, húzod, magodban hordod, magként hozod. A képességek.
A látható világok alatt ezer meg ezer láthatatlan háló szövődik.Te még nem érted, de én boszorkány vagyok és lelátok a felszíni rétegek alá. Elválasztanak a társadalmi különbségek.
Ezek nem valóságok, de hatnak, s nyomaikban utolérhetőek, lecsapódnak, mint felszáradt esőcseppek a foltosra vert virágágyásokon. Nem tudom szeretlek-e. Persze szeretlek. De nem tudom szeretem-e magam. Szeretem-e magam benned.
Másokban talán azért szerettem magam, mert bántottak, s cinkosságot vállalva velük, ellenem elkövetett tetteikben, magamat gyűlölhettem. Ki tudja mi a valóság. S látod, itt tartunk. Mert rám aggatod pongyoláidat. Talán az fáj,hogy észrevétlen bántanak azok, akiket Te szeretsz. Talán ezért vagyok veled, mert ezt élvezem.
Micsoda perverz sereglet. S mégis meg kell értened, hogy ebben az összegobolyított szénaboglyában valahol mi is ott tekergünk, csak azt nem tudom, hogy szalmaszálként, vagy hancúrozó pajtában bujdoklókként.
Igen. Én igen is a szegény lány vagyok. A szegény, de nemes lány. S nem akarom ezt elfogadtatni. Utamban kereszteznek elfogadó falvakat...S már rég belefáradtam, hogy küzdelemmel vívjam ki valaki elfogadását. S Te nem érzel az egészből semmit Kicsim. Tarka mindenségek a szemüvegen át. Te még hiszel abban, hogy egy jurtában közösen hullik majd ki a fogunk, fehér hajfonataim a hamvasztás után veled szórják majd szét. S nem mondom, hogy én nem hiszek, ne értsd félre. Nem mondok ilyet. A megkérdőjelezések, mégis ott ropognak a szalonnasütéshez gyújtott őrzőtüzekben. Megkérdeznek. Kilesnek az árnyak a szekrények mögül...
Vigyázz rám Kérlek!