Kád

Tudja...ott voltunk..és annyiszor fojtottam magamba, gyűrtem vissza elevenségét, torkomon át a szívembe, tuszakoltam, s légzésemmel fojtottam a húrok rezgését. Mindennél jobban kívántam kimondani azt a buta fölös szót, mely megöli azt amit kimondunk, s mégis elevenebbé teszi, hihetőbbé létezését létjogosultságát a mindent szülő, eredeztető valóságnak...

Majdnem sírásba fordult a fájdalom, a vallomás fájdalma, a kimondatlan szó fájdalma, a szerelmünk fájdalma.

De a maga ringatása, még azt is elringatja, hogy Önre tekintettel  ölöm meg a MI-t. Maga még azt is kiringatja az emberből, hogy kiöli emberségét, azt a mindig mindent kimondani vágyó örökítésszomjas voltát.

 Kimásztam a kádból, mert az írás erősebb volt mint Én. Maga erősebb nálam még így az utolsó találkozásunk után hónapokkal is. Legyőz engem, s legyőzi a habokat, a víz ölelését, mely elemem, s mégsem éreztet karjában pillanatig se.

 Nem lehetek ma túlontúl szép, a testrészeket a ruha alatt, nem változtatom porcelánná... Kívül tökély, belül rohadt leszek ma is. Ebben is magát... Ebben is csak magát...

Nem mondhatom ki.... Biztos hallotta mondani vágyó szuszogásom, tüdőm hangos, csitíthatatlanul hangos telítődését, akkorát, ami elég lehet a legszebbet, legjobbat kimondani Önnek.. csak Önnek....

Elfojtottam, kimondatlan maradt, s a gőzök önt ölelve szálltak szájamból, táncolták testét...Ott a szorításában....

 Nem lehetek ma túl szép. Ha az lennék oly kevés esélye maradna, hogy Maga valami egészen egyedülálló csoda folytán visszatér, megjelenik, és elragad...

Nem lehetek ma túl szép... Nem számíthatok Önre. S most azzal számítok, hogy megpróbálok nem számítani... butaság mi?

 Én voltam Önben, voltam Ön. Sajnálom Magát, hogy bennem volt akkor...

Magában lenni annyira csodálatos, ha maga lehetnék minden nap boldog lennék Önben, Önként...Maga olyan csodálatos... Sajnálom, hogy akkor Ön bennem volt. Sokkal jobb Önben lenni, mint bennem, sajnálom,hogy akkor bennem volt.Nem érezte milyen jó volt Önben lenni akkor...

Rejtek

Szentjánosbogarakba kapaszkodom. 

Ott az alagút folyton szűkülő-táguló ködbörtönében.

Maga nincsen sehol. S bármerre indulok, így egyforma eséllyel lelhetek Önre. 

De már nem Önt keresem. Magamat hagytam el az imént, 

vagy még az is megtörténhet,

hogy Ön előtt tettem mindezt Magammal.

Emlékezem...Mögöttem állt. S pilácsomban bátran fújtam lángot. 

Megöltem-e, vagy pihenni küldtem? Ki tudja már. Ébre,s álma is áldott.

Bíztam Önben. Ott, a ködben, a nyirkos, zöldes sötétünkben,

bíztam karja támaszában, szíve ritmusában, s a rítusban, mely igazolta. 

Hogy ha ki nem is vezet, befelé tudhatja utunk,

s ketten egynél tovajutunk.

Nagy lélegzet, sötétbe fulladt fényünk. 

Szolgálónkká lett sötétünk

S új levegővel telítődött mellem.

Tovatűnt kit hévvel kell ölelnem, 

tovatűnt Ön. Börtön lett rejtekünk, 

Lélegzete meghalt a fülbe, hang, kép sötétülve.

nem nyújtja csókra tenyerét, osztatlan hagyja kenyerét.

Szentjánosbogárfénybe kapaszkodom,

majd rálépnek a botlásbalökött árnyak,

Isten küldte fénysugárnak,

kialuszik minden nyelve,

átalszom a végtelenbe...

Halálfélelem

Alig ismerem Magát, s oly régtől fogva, hogy tán magamnál is többet tudok lényéről.

Szeretkeztünk. Szerelmeskedtünk. Csak a Magáé voltam.

  Másnak is ajánlottam azóta magam... Még csak azt se mondhatom, hogy neki nem adtam teljesen, hogy szívem csak Öné maradt. Akkor, ott, az ölelőmé voltam, az öleltemé voltam.

Maga tudja, igaz lelkem, érezte magában... Maga tudja, soha nem engednék érzéketlen, illetéktelen, illetlen kezeket, illetlen lelkeket magamba. Őt is szerettem akkor, és szeretem most is. Egyetlen a különbözőség a két egymásbanlét között.

  A halálfélelem. Azt kérdezi miért?

Mert amikor Önnel voltam, fizikai fájdalmat éreztem minden percben, hogy nem lehetek Ön, hogy Ön nem lehet Én...

Azt, hogy meghalok ha nem leszek közelebb, és még közelebb, magamnál is közelebb Magához. Emlékszik? Talán Ön is valami ilyesmit érzett... A halálfélelem... Talán az, ami ott megakadályoz bennünket. Azért, hogy a teljességtől legalább  egy hajszállal határolódjunk el, távolabb maradjunk egy hajszálnyival a teljes, végérvényes megsemmisüléstől.

 Érzem magát. Maga tudja, hogy érzem... Szilánkosra sírta szemei rózsaüvegét, s nem kér segítséget... Nem fogad engem. Házába nem enged, magába nem enged. S még közelébe se...

Ezért dajkálok mást, hajtom más tenyerébe a fejem, hogy ne öljön meg az a szeretet, gondosság amit Önnek küld velem a Jóisten...

A Jóisten rossz szolgája vagyok Én. Nem tudom teljesíteni dolgom. Közvetíteni... S így másnak adom, hogy megmaradjon az a test, az eszköz mely csatornája az Isteni gondviselésnek.

Önnek tudnia kell, hogy ezzel is csak Önt, csak Önt... mindig csak Önt szolgálom.
Hűtlenségem az egyetlen igaz hűségem Magához...

Majd új gubából bújó Buba leszek,

ott a távoliban,

héjam csókjávalrepesztő, tenyerén,

pici lény.

Elege tán szívnek, és szemnek,

ínynek, csínynek, elege.

Jelzőtáblák

Mást csókolt csókjaimmal is szeretem Magát, és ezt nem hazudhatom el.

Ezért a kényszer, hogy másokat találjak, hogy a szálakat melyeket elvágott Ön ide, elvágjam a negatív irányba...

Nem tudom tudja e, érzi e, hogy függő lett a vére, sebei, gennyei ízétől, szagától. Ez táplálja most, eszi Önmagát, tépi, falja őket mohón, s kétségbeesetten. Kapaszkodik beléjük, legalább ezt az egyet ne vegye el senki... Mint a madárlenyomatok a hóban, negatív jelek... A tipegő madárláb senkinek nem oly csoda, mint olvadó hóban a mélyedések...

Sebei gyógyuló mezeje, tisztuló felszíne ijeszti... ezért tépi belőlem magát...

Kitépte, s visszavette amit elvettem, higgadt, nyugodt szöveteit visszaváltoztatta lápokká, fertőkké...

Ez is egyfajta kielégülés.

Bár lettem volna húsevő virág, combjaim közt az ajkak, s nyelőcső a vaginám, nyeltem volna méhembe Önt, sarjadt volna belőlem bimbót, Napranyílót, mint a csókja.

Még azt a rohadt, édesre erjedt csókját is megvonja tőlem, mi oly friss volt a számon.

Önnek megvallanám, nem szeretem már. Alátámasztanám érvekkel, tettekkel, másra égett bűnjelekkel, bizonyítanám, mint egy bíróságon ha kérdőre vonna.

Annak a másiknak, azt mondanám, nyugodtan csókoljon, élvezzen engem, úgy sem Őt, hanem csak magát szeretem ebben is. Imádok hazudni. Nem tűröm a hazugságot, mindig igazat és csak is az igazat mondom.

Hazudok minden percben, és csak IGAZSÁGOKAT hazudok.

Mert ilyen vagyok. Egy aljas, huncut, kis boszorkány.

Hozzám mindenki nyugodni tér. Pontot tenni a befejezetlen mondata után, új bekezdést indítani.

Senkinek nem vagyok a mondata, csak a kurva pont, az újrakezdéshez szükséges, önbizalomnövelő gondoskodás.

Engem nem gyógyít, nem ápol senki.

Én vagyok az állomás, ahol mindenki megtanulja a szeretetnyelvét, megtalálja elveszett tartozékait, a rét melyen a megcsodált virágot csokorbaszedik, hogy továbbvigyék másnak.

És persze a táblák. Melyek irányt mutatnak, jól felcímkézve, kinek a boldogsága melyik vágányon induló vonat végállomásánál rejlik.
Akkora a lendület az újrakezdéshez, hogy még egy végső homlokcsók se jár az állomásnak, egy szál áldozott virág a csokorból... még az se...

 Én csak egy kis rohadt boszorkány vagyok, a megváltó, sebfoltozó, ölelő, és befogadó, eleresztő.

De magát visszasíró...

Maga a rossz irányba indult...

Magának nem kellett volna elindulnia... csak nem akarta megérteni, hogy egyik tábla sem Önnek szól... S most hibáztathat, mert eltévedt... más erdejében, s oda már nincs hatóságom...

Nimfa

Tudatosodás. Önmagad figyelése, és figyelése annak aki Önmagát figyeli, és még sok-sok rétegen át ítélkezik felette. Mert csak az lehet az igaz figyelő, mely ítélet nélküli távolságból figyeli a többi figyelőt. Azok megszűnnek többinek lenni, egyek lesznek, semmik lesznek, mikor elérkezel Önmagadhoz.

Én még távol vagyok az elérkezéstől.

Figyelem magam ahogy saját csapdáimon orrabukom, kinevetem azt aki siratja vérző orrát, vérző szíveit.

Kimondok dolgokat. Az a valaki aki Én is vagyok egy kicsit, bár innen nézve már nem is, kimond dolgokat.

Elhatároz.

Hogy soha többé nem lesz ajkára tapadt ajak, melyet,úgy annyira, és sohatovább beszippant, érez,elhalmoz.Hogy ezzel is Önt büntessem. Hogy örökre elvette tőlem a szeretés eszenciáját, a nőiségem igaz természetét.

De azt is megmondtam, hogy idő nincs.

S mindig van egy következő. S a várttól függetlenül,nem helyeződik rangsorba és nem is lesz ugyan az.Se fölé se mellérendelt.

Akkor pedig betörnek az Én megmondtamok...de melyik Én is mondta meg:)?az IGAZ Én semmit nem mondd meg persze. Az nyugodtan tesped a mindenség folyton haladó, áradó örvényében, és éberen ringatózik.

Minden nyugodalom és kapálózás éppúgy kielégíti, mint a semmi, vagy a minden.

 Ott az a csók. És megnyitja a képzetek csarnokát. Ahogy az a csók féltékennyé tesz, bizonyítja a csókoló továbblépését, s bizonyítja a továbblépettnek,hogy minden úgy igaz, szent és persze sérthetetlen ahogy Ő már előre megmondta.

Elhagytál, s most elhagylak Én is Édesem.

 Abban a percben tudatni akarod. Látod, hogy erre is képes vagyok? Érted. Érted csókolni mást, hogy neked fájjon, és e fájdalommal megbűntethesselek, mert megszegted Istennek egyé olvadásunkkal tett sérthetetlen eskünk.

Elképzelt hármasban találkozás. Nah ez is szép. Undorító,,Önző kis kígyó vagyok ekkor.

Elképzelem, ahogy szemedbe hányom mosolyogva, kedvesen, talán jobb kezemmel arcod vagy kezed is megsimítva: Látja Drágám, hogy nem létezik idő?

És bal kezem máséba kapaszkodik, mint valami acélból szőtt lánc. Ő tart engem, s kéj szalad át testemen,hogy Magát senki sem tartja. Süllyedek. Magával süllyedek,de engem tartanak...

Zokognék, de mosolygok, mert ha a bal kezemen álló megérzi fájdalmam, elenged, és Maga meg úgy is ellök majd a mélyben...

Mert mást csókoltam, pedig Önt szerettem.