Sebek

Eljön annak is az ideje, amikor az ember mások hibáit egy érintetlenen veri le, hogy a számláit, egy szűz kéznek, friss léleknek nyújtja be.
S annak is eljön az ideje, hogy miközben továbbnyújtaná, észreveszi, és a levegőben remegve áll meg a keze.
Néha tűzbe kell dobni bizonyos dolgokat.
 Jó a gyermeket ölbe venni, de egy idő után elzsibbadnak a karok. Jó emlőnkből táplálni, de sajognak a mellek ha őket sokáig harapják. Olyankor letesszük őket a járókába, mesét olvasunk, vagy hagyjuk őket a terüket mesetérré varázsolni.
A bántás cselekvős dolog. Kierőszakolja a feltűnést, maga köré gyűjti a szem párokat. A sebek kötözésre szorulnak. S minden rossz mozdulatnál rákényszerítenek, hogy kérdéseket tegyünk fel, mondhatni, kérdéseket tesznek fel. Sarkallnak minket, hogy jobbak és jobbak legyünk. Hisz aki büntetést érdemel, az valószínűleg bűnös is. Legalábbis még nem tökéletes. Tehát aki bánt, sért, fejlődésed hengerét forgatja, lökdös a továbbhaladás felé. Az ilyen pedig hálát ébreszt, kötődéseket táplál. A fájdalom valami émelyítő drog, elringat, szédít, bódulatba ejt, hogy a fájdalomról elterelje a figyelmet. Duális hatást fejt ki. Jelez, s jelzésével, gyógyít általad.


Sebzett vad vagyok. Nem búvok el, nem rejtenek ágak, mert bátran rétre-kószálok, szeretem a nyitott tereket.
Nem riadok bozótba. Csak tudod, ha sebeimbe simítasz, beleremegek. Átfut hideg, fájdalom, elpattannak, a könnybuborékok szemgolyómon.
Lágy a kezed. Lágy, s finom a simításod. Kell, hogy pásztázza érintésed arcom, s hátam. Csak figyelmesen fusd kezed előtt húsom szemeddel, ne riadjak hirtelen ért fájdalmas karmolástól, elaltató kivérezést.

Ősök-Örökösei

Senki nem tudhatja honnan is ered a szerelem...Forrása kifürkészhetetlen, ellenőrizhetetlen a csatorna melyen áramlik.
S annyi, annyi féle szeretet van, szeretet mégis egy van. Egy mindent átható, igaz, egyetlen szeretet. Sokfele oszló, s mindig egy és igaz maradó, végtelen szeretet.
Voltam már szerelmes. S minden nap ma is belevallom a mindenséget a hétköznapi semmiségekbe.
Szép vagyok. Szép a szám,  mély a tekintetem, kecsesen emelem a csuklómat.
Hús vagyok, csont vagyok, szenny vagyok. Nem vagyok.
Vagy nem akarok lenni. Vagy azért írok, mert lenni akarok. Vagy szent vagyok, mocskot kimondó, kihányó, belefetrengő, magánhordó...
Vannak-e különbségek egy találkozásban? Találkozás-e egy találkozás, ha a robbanás valósága nem csiszol le minden kitüremkedő eltérést? Találkoztunk-e ha ez a találkozás?
Mi igaz a definíciókban? Létezik e definíció.
A szerelem mondják valami melegség. Van fülledt meleg, párás és száraz, vagy égető, mint egy mágián.
Ismerem mindet. Boszorkány vagyok. Égtem már, érzem, szárította páncélom, szárnyaim szenesre a Nap...
S a mai nap mégis elgondolkodtatott...
Mennyi minden fogja, szorítja az embert...
S szabadságaink egy-egy játékfelületen hogy korlátoznak, míg a melletted haladót, látszólag foglyot, hogy lazítja a szél pórázán, míg én kalickámban verdesek.
A mérleg billeg, és ki tudja mi a jó... Az egymás mellett haladók lehetnek minden mezőn foglyok ha egymástól azt nyerik el, vagy egészülhetnek a teljes szabadba,végtelen búzamezőkön,berregő, bogárszárnyakkal.
Azok a páncélosok is lehetnénk ott a pipacsok felett.
Vagy két egyutú kell egymás mellett menjen, ugyan azon börtönben, lekötve, s egy égen vitorlázva a sasokkal.
Vannak játékszabályok. S én szabályok nélkül szeretek játszani néha. Rám nehezkedik a kötelező mozgássorok, mondatok sóhaja, s nem kell nekem még kölcsön illem, amit megtanulok valakitől, hogy befogadjon téged ölelő pamlag....Nem kell a Te almod melege...
Nem kellenek hozott dolgok, értsd meg!Ha nem vagyunk képesek alkotásra, ha nem csupaszulunk semmivé a nagy bummban, a találkozás fehérmezítelen szentségében, hogy fessünk egymásra őszinte színeket.
Nem értesz. A képességekről van szó. Azokat hordod, húzod, magodban hordod, magként hozod. A képességek.
A látható világok alatt ezer meg ezer láthatatlan háló szövődik.Te még nem érted, de én boszorkány vagyok és lelátok a felszíni rétegek alá. Elválasztanak a társadalmi különbségek.
Ezek nem valóságok, de hatnak, s nyomaikban utolérhetőek, lecsapódnak, mint felszáradt esőcseppek a foltosra vert virágágyásokon. Nem tudom szeretlek-e. Persze szeretlek. De nem tudom szeretem-e magam. Szeretem-e magam benned.
Másokban talán azért szerettem magam, mert bántottak, s cinkosságot vállalva velük, ellenem elkövetett tetteikben, magamat gyűlölhettem. Ki tudja mi a valóság. S látod, itt tartunk. Mert rám aggatod pongyoláidat. Talán az fáj,hogy észrevétlen bántanak azok, akiket Te szeretsz. Talán ezért vagyok veled, mert ezt élvezem.
Micsoda perverz sereglet. S mégis meg kell értened, hogy ebben az összegobolyított szénaboglyában valahol mi is ott tekergünk, csak azt nem tudom, hogy szalmaszálként, vagy hancúrozó pajtában bujdoklókként.
Igen. Én igen is a szegény lány vagyok. A szegény, de nemes lány. S nem akarom ezt elfogadtatni. Utamban kereszteznek elfogadó falvakat...S már rég belefáradtam, hogy küzdelemmel vívjam ki valaki elfogadását. S Te nem érzel az egészből semmit Kicsim. Tarka mindenségek a szemüvegen át. Te még hiszel abban, hogy egy jurtában közösen hullik majd ki a fogunk, fehér hajfonataim a hamvasztás után veled szórják majd szét. S nem mondom, hogy én nem hiszek, ne értsd félre. Nem mondok ilyet. A megkérdőjelezések, mégis ott ropognak a szalonnasütéshez gyújtott őrzőtüzekben. Megkérdeznek. Kilesnek az árnyak a szekrények mögül...
Vigyázz rám Kérlek!

Be kell látnom talán, hogy tényleg soha soha nem létezett az életemben. Minden emlék, gondolat, és hozzájuk fűzött érzethalmaz csak valami kifinomult skizofrén jelleg megnyilvánulása volt bennem. Azt hiszem ennek belátása kissé idejétmúlóba nyúlóan időszerű.

Vége- vége és ez nem az a vége, hogy igen, elhagyott, nincs reám többé szüksége, ez a vége, belátása annak, hogy soha nem is volt. Soha nem is szeretett és minden az én csökött agyam szüleménye, és hamis a szavakból, érintésekből, visszakövetkeztetett gyökér, téves minden levont következtetés, szétterjesztett érzések, testben és lélekben egyaránt.

Nem engedem most el. Kapaszkodásunk, mind hamis képzet eredménye, s  most gyökér-okként megszüntetem a Mi fogalmát.

Persze-persze...

Tudja, hogy még mindig...

S most mégis ez a leghelyesebb...

Talán már nem is szeretem egy ideje, talán már tényleg csak az enged emlékeinkbe ily szilárdan kapaszkodni, hogy nincs valaki ki jelenlétével felülírhatná mindazt a szépet amit Ön jelent nekem. Amit Öntöl kaptam s aminek újfent az eredendő létezését kívánom megkérdőjelezni.

Leírom mindezt,és érzem a ragaszkodásomat, az illúziómhoz, érzem az elvághatatlan vágyat, hogy Maga igaz legyen.

 Szeretnék megállni a csöndben picit a kiszakított nyugalomban, amiben már nincsenek kényszerképzeteim, arról, hogy néha gondol rám és egy picit szeret még, az elfojtott mély sűrűsödött mivoltában.

Igazgyöngyként a tenger fenekén.

Biztos nincs így. Naiv vagyok, Maga meg csak nem szeretne megbántani, azért nem reagál rám.

Ez az egész igazából primer szinten értelmezendő, s minden alatta felfejtett, réteg, szál, puszta belemagyarázás, az álomvilágom kivetülése a találkozásunkra.

Mert megszerettem a csodálatosságát, és akartam hinni, hogy létezhet kettőnknek egy kis remény, nekem egy kis remény, hogy felkapaszkodhatok Ön mellé, az általam Önnek emelt piadesztára. Nincs ilyen remény. Butaság.

 A napnál is világosabb, hogy ez egy nem létező sík.

Ilyen a bolydult szerelmes, minden apró morzsácskát belehelyez a kitalált rendszerébe, mely alátámasztja tüzetesen elméletét, aztán belekonstruálja a rendszerbe, az azért csak morzsácskák, mert most csak erre képes, és okokkal érvekkel dúcolja alá mindezt.

A várak, falak, kőtömbök, hegyek mellett, meg olyan figyelmetlenséggel siklik, el, mintha szemüveg zárná ki az összes elméletével ellentétes megnyilvánulást.

....

Magában szunnyad elvetettem,
magamból kibocsátott lelkem.
Magában csíráznak a szálak,
némaságra inthetik a számat.


Fagyosak Holdak, és Napok,
szorítása nélkül nem alhatok.
Keleten ébredésem támad,
nyugosztalja kérem nyoszolyámat.


Emléktelen vág belém az arca,
árvalányhaj, simítsd ránctalanra.
Barázdáit töltse be az érdem,
virágporral hintheti szemérmem.


2011. 02. 11.

Nincs más hátra...

Mint előre...
Ma ezzel a mondattal ébredtem. Eme reményteljes mondat emelt teljes megoldhatatlan, kibogózhatatlan, mitöbb csomómentes reménytelenségbe.
Ennyi. Most érzem, hogy végleg, örökre, a nemlétező idő végérvényességébe elveszítettem Magát.
Két férfi él a halandók sorában, abban a hatalmas égből vezérelt, ringó körtáncban, melyben kézenragadják egymást az isteni sarjak, két férfi született ide akinek véglegesen kívántam kezét megfogni. S Maga volt az egyik eme kettő közül. Persze magamhoz nem illő kiválasztott, olyan akinek nyomába sem érhetek, akit valószínűleg valami varázslat súlya homályosított el, hogy egyáltalán érezni kívánt hajam bogainak illatát.
Sosem voltam méltó Magához, sajnálom. Próbáltam elég, elég lenni, megfelelni, de minden nyújtózkodás hiábavaló.
A szent törvényekben talán benne foglaltatik a nyújtózkodás tilalma, s kevésségem abban mérhető, hogy megbújt előlem, mint kisegér a lyukában.
Helytelen cselekedeteim, mint felajánlások voltak azon az áldozati oltáron, melyen bármit felkínálnék Magáért...
Más soha nem lesz ilyen. Szép szó ez a soha. Teljes, egész, végtelen. S Magát nem is lehet csak úgy a pillanatban elvágni, Maga nem létezhet cirádásan belehányva valaminek az oldalába, se jobba, sem balba, még a közepébe se, magának át kell ölelnie az átölelhetetlen fekvő nyolcasokat.
Ez a soha határtalan teret nyit felém a mindenre, a Magán kívül eső mindenségre.
Magában mindent szépnek tudok találni, mindent s mindenkit, élőket, holtakat, Önmagát, s más képviselőit az Ön nemének.
S most, hogy egy vékony, ingatag selyemszálán függök az elengedésnek, a feladásnak, mely elszakadást eredményez, már belelátok az olvadt hótükrökön át a szerethetetlen jövőképeimbe.
Nem akarok másnak szép lenni, nem akarok magamnak szép lenni, nem akarok nő lenni, nem akarok lenni senkinek.
Mindenkit méltatlannak, észrevehetetlen árnynak tartok magam körül, s így alacsonyodok árnyból áttetsző, nem létező szellemlénnyé, részegesen kóválygóvá, észrevehetetlenné.
Nem látok szerethetőt magamban, s tiszta-üvegként vetítve vissza, nem látnak szerethetőt bennem mások. Ezt remélem.
Nem tudok, nem akarok, nem akarok tudni mást, másokat szeretni eztán. S persze ezek mily butaságok. Bárminek a jóslata, előre elrendelése annak, hogy valami nem változhat meg az örök változandóságban, milyen gyermeki túlkapás, kicsinyes butaság.
 S mégis, Maga el bírja azt képzelni, hogy belépek egy ollót igénylő füstös bárba, lesétálok a lépcsőn és valakit meglátok, akit így, ilyen odaadással természetességgel kívánok majd csókolni?
Elernyedtek ma reggelre. Meghaltak az ajkaim. Pöffeszkedő hólyagokká váltak számon, melyet testet-fenntartó táplálkozásra, és szükséges szavak motyogására használhatok.
Ha van étvágyam, s akad mondanivalóm. Jelenleg létvágyam sincs.
Tudom az összes bölcseleteket a ragaszkodásról, s az elengedések elengedhetetlen szükségességét, s valami bennem ami önti ezeket a sós izéket szememből a számba, ahogy taknyom-nyálam..., valami mégis megakadályozza, képtelenné teszi, hogy elfogadja az érzelmi intelligenciám, a szívem csipkézett pitvarai, hogy vége, ki kell tépnem, kapukat tárni, hogy kirepüljenek, a Maga tökéletességéről másolt illúzióim.
 Most nem büszke rám. Sajnáltatom magam ismét, vekengek, vergődöm, mint egy szálkától fuldokló rühes macska.
Nem vagyok büszke magamra. De pont ez az ami nem érdekel most, ha maga nem büszke rám, mit számít, ki, mit gondol.
Senki nem volt ott velünk, senki nem tudhatja, sejtheti, csak az ostoba hamis, téves feltételezések jutnak mindenki másnak, akik nem mi vagyunk.
Rideg velem, szigorú, mint az Apám, de neki soha nem akartam megfelelni...
Önző vagyok, sajnáltatom magam, ó igen, én még kellő távolságból sem vagyok Buddha, azt azért belátom, hogy a lét szenvedés. Minden, amit szeretünk az szenvedést okoz nekünk, az elveszítés misztériumában.
S ha már itt tartunk, a könnyeket is ki kell érdemelni. És Maga abszolult méltó a siratásra, ez nem nyugtáz mást, csak aláírja az Ön csodálatosságát egy égi-földi szerződésen.
Ha valakiért, Magért megéri sírni, Magáért várni és megéri bármeddig, de utólag kurva könnyű okosnak lenni.
Ez az emberi lét sajátossága. Kiharcolunk valamit, kierőszakoljuk, aztán meg magunk ostorozva döntésünkért próbáljuk a visszafordíthatatlan kereket akár erővel is visszafordítani.
És ez a gyarlóság jellemez engem is. De nem akarom feszegetni. Erővel forgatgatni, a Maga lélegzete pont elég lenne ahhoz, ami tőlem hiábavaló nekifeszülés lenne.
Döntött.
S nehéz elaludni este az ágyba. Végigszalad földrengésként egy-egy elfojtott rázkódáshullám, mikor húnyt pilláimra rávetül ölelő arca. S hallom múlbavesző sugdosásait. Mellékhatás tudom. Elmúlik majd csöndben. Elvékonyodik, mint a Nap súlya alatt az olvadozó jégtáblák. S a kikelet a lanygyult víz tetején, útjára engedi a vizibolhák lárváit.
S mégse fér fejembe, bele a szívembe, hogy bárki mást...
Még csak Magát.
S ma valamiért úgy ébresztett az ablakon beszűrődő fény, rámhulló nyalábcsokra, hogy:
Nincs más hátra, mint előre...

Zselenszky - Várni fog (Promo)

Ami,most a Mi.

A sors meg sajnálja, de muszáj volt így belénk marjon...
                                                                  Felhők hordják el a honapokat, jobb ha rájuk bízom magam...
A fontosságomat, átnyújtom, s Te végre kidobod....
                                                        Albérlőm az erőm, egy egész világot bír, de hozzád már több kell....
Rohadjon el ez a kibaszott önző világ....
                                                                   Szexszel borogatunk...
Ha már elcsesszük, csak csesszük kurvára el...
                                                                                                              Nincs más hátra, mint előre...