Be kell látnom talán, hogy tényleg soha soha nem létezett az életemben. Minden emlék, gondolat, és hozzájuk fűzött érzethalmaz csak valami kifinomult skizofrén jelleg megnyilvánulása volt bennem. Azt hiszem ennek belátása kissé idejétmúlóba nyúlóan időszerű.

Vége- vége és ez nem az a vége, hogy igen, elhagyott, nincs reám többé szüksége, ez a vége, belátása annak, hogy soha nem is volt. Soha nem is szeretett és minden az én csökött agyam szüleménye, és hamis a szavakból, érintésekből, visszakövetkeztetett gyökér, téves minden levont következtetés, szétterjesztett érzések, testben és lélekben egyaránt.

Nem engedem most el. Kapaszkodásunk, mind hamis képzet eredménye, s  most gyökér-okként megszüntetem a Mi fogalmát.

Persze-persze...

Tudja, hogy még mindig...

S most mégis ez a leghelyesebb...

Talán már nem is szeretem egy ideje, talán már tényleg csak az enged emlékeinkbe ily szilárdan kapaszkodni, hogy nincs valaki ki jelenlétével felülírhatná mindazt a szépet amit Ön jelent nekem. Amit Öntöl kaptam s aminek újfent az eredendő létezését kívánom megkérdőjelezni.

Leírom mindezt,és érzem a ragaszkodásomat, az illúziómhoz, érzem az elvághatatlan vágyat, hogy Maga igaz legyen.

 Szeretnék megállni a csöndben picit a kiszakított nyugalomban, amiben már nincsenek kényszerképzeteim, arról, hogy néha gondol rám és egy picit szeret még, az elfojtott mély sűrűsödött mivoltában.

Igazgyöngyként a tenger fenekén.

Biztos nincs így. Naiv vagyok, Maga meg csak nem szeretne megbántani, azért nem reagál rám.

Ez az egész igazából primer szinten értelmezendő, s minden alatta felfejtett, réteg, szál, puszta belemagyarázás, az álomvilágom kivetülése a találkozásunkra.

Mert megszerettem a csodálatosságát, és akartam hinni, hogy létezhet kettőnknek egy kis remény, nekem egy kis remény, hogy felkapaszkodhatok Ön mellé, az általam Önnek emelt piadesztára. Nincs ilyen remény. Butaság.

 A napnál is világosabb, hogy ez egy nem létező sík.

Ilyen a bolydult szerelmes, minden apró morzsácskát belehelyez a kitalált rendszerébe, mely alátámasztja tüzetesen elméletét, aztán belekonstruálja a rendszerbe, az azért csak morzsácskák, mert most csak erre képes, és okokkal érvekkel dúcolja alá mindezt.

A várak, falak, kőtömbök, hegyek mellett, meg olyan figyelmetlenséggel siklik, el, mintha szemüveg zárná ki az összes elméletével ellentétes megnyilvánulást.

....

Magában szunnyad elvetettem,
magamból kibocsátott lelkem.
Magában csíráznak a szálak,
némaságra inthetik a számat.


Fagyosak Holdak, és Napok,
szorítása nélkül nem alhatok.
Keleten ébredésem támad,
nyugosztalja kérem nyoszolyámat.


Emléktelen vág belém az arca,
árvalányhaj, simítsd ránctalanra.
Barázdáit töltse be az érdem,
virágporral hintheti szemérmem.


2011. 02. 11.

Nincs más hátra...

Mint előre...
Ma ezzel a mondattal ébredtem. Eme reményteljes mondat emelt teljes megoldhatatlan, kibogózhatatlan, mitöbb csomómentes reménytelenségbe.
Ennyi. Most érzem, hogy végleg, örökre, a nemlétező idő végérvényességébe elveszítettem Magát.
Két férfi él a halandók sorában, abban a hatalmas égből vezérelt, ringó körtáncban, melyben kézenragadják egymást az isteni sarjak, két férfi született ide akinek véglegesen kívántam kezét megfogni. S Maga volt az egyik eme kettő közül. Persze magamhoz nem illő kiválasztott, olyan akinek nyomába sem érhetek, akit valószínűleg valami varázslat súlya homályosított el, hogy egyáltalán érezni kívánt hajam bogainak illatát.
Sosem voltam méltó Magához, sajnálom. Próbáltam elég, elég lenni, megfelelni, de minden nyújtózkodás hiábavaló.
A szent törvényekben talán benne foglaltatik a nyújtózkodás tilalma, s kevésségem abban mérhető, hogy megbújt előlem, mint kisegér a lyukában.
Helytelen cselekedeteim, mint felajánlások voltak azon az áldozati oltáron, melyen bármit felkínálnék Magáért...
Más soha nem lesz ilyen. Szép szó ez a soha. Teljes, egész, végtelen. S Magát nem is lehet csak úgy a pillanatban elvágni, Maga nem létezhet cirádásan belehányva valaminek az oldalába, se jobba, sem balba, még a közepébe se, magának át kell ölelnie az átölelhetetlen fekvő nyolcasokat.
Ez a soha határtalan teret nyit felém a mindenre, a Magán kívül eső mindenségre.
Magában mindent szépnek tudok találni, mindent s mindenkit, élőket, holtakat, Önmagát, s más képviselőit az Ön nemének.
S most, hogy egy vékony, ingatag selyemszálán függök az elengedésnek, a feladásnak, mely elszakadást eredményez, már belelátok az olvadt hótükrökön át a szerethetetlen jövőképeimbe.
Nem akarok másnak szép lenni, nem akarok magamnak szép lenni, nem akarok nő lenni, nem akarok lenni senkinek.
Mindenkit méltatlannak, észrevehetetlen árnynak tartok magam körül, s így alacsonyodok árnyból áttetsző, nem létező szellemlénnyé, részegesen kóválygóvá, észrevehetetlenné.
Nem látok szerethetőt magamban, s tiszta-üvegként vetítve vissza, nem látnak szerethetőt bennem mások. Ezt remélem.
Nem tudok, nem akarok, nem akarok tudni mást, másokat szeretni eztán. S persze ezek mily butaságok. Bárminek a jóslata, előre elrendelése annak, hogy valami nem változhat meg az örök változandóságban, milyen gyermeki túlkapás, kicsinyes butaság.
 S mégis, Maga el bírja azt képzelni, hogy belépek egy ollót igénylő füstös bárba, lesétálok a lépcsőn és valakit meglátok, akit így, ilyen odaadással természetességgel kívánok majd csókolni?
Elernyedtek ma reggelre. Meghaltak az ajkaim. Pöffeszkedő hólyagokká váltak számon, melyet testet-fenntartó táplálkozásra, és szükséges szavak motyogására használhatok.
Ha van étvágyam, s akad mondanivalóm. Jelenleg létvágyam sincs.
Tudom az összes bölcseleteket a ragaszkodásról, s az elengedések elengedhetetlen szükségességét, s valami bennem ami önti ezeket a sós izéket szememből a számba, ahogy taknyom-nyálam..., valami mégis megakadályozza, képtelenné teszi, hogy elfogadja az érzelmi intelligenciám, a szívem csipkézett pitvarai, hogy vége, ki kell tépnem, kapukat tárni, hogy kirepüljenek, a Maga tökéletességéről másolt illúzióim.
 Most nem büszke rám. Sajnáltatom magam ismét, vekengek, vergődöm, mint egy szálkától fuldokló rühes macska.
Nem vagyok büszke magamra. De pont ez az ami nem érdekel most, ha maga nem büszke rám, mit számít, ki, mit gondol.
Senki nem volt ott velünk, senki nem tudhatja, sejtheti, csak az ostoba hamis, téves feltételezések jutnak mindenki másnak, akik nem mi vagyunk.
Rideg velem, szigorú, mint az Apám, de neki soha nem akartam megfelelni...
Önző vagyok, sajnáltatom magam, ó igen, én még kellő távolságból sem vagyok Buddha, azt azért belátom, hogy a lét szenvedés. Minden, amit szeretünk az szenvedést okoz nekünk, az elveszítés misztériumában.
S ha már itt tartunk, a könnyeket is ki kell érdemelni. És Maga abszolult méltó a siratásra, ez nem nyugtáz mást, csak aláírja az Ön csodálatosságát egy égi-földi szerződésen.
Ha valakiért, Magért megéri sírni, Magáért várni és megéri bármeddig, de utólag kurva könnyű okosnak lenni.
Ez az emberi lét sajátossága. Kiharcolunk valamit, kierőszakoljuk, aztán meg magunk ostorozva döntésünkért próbáljuk a visszafordíthatatlan kereket akár erővel is visszafordítani.
És ez a gyarlóság jellemez engem is. De nem akarom feszegetni. Erővel forgatgatni, a Maga lélegzete pont elég lenne ahhoz, ami tőlem hiábavaló nekifeszülés lenne.
Döntött.
S nehéz elaludni este az ágyba. Végigszalad földrengésként egy-egy elfojtott rázkódáshullám, mikor húnyt pilláimra rávetül ölelő arca. S hallom múlbavesző sugdosásait. Mellékhatás tudom. Elmúlik majd csöndben. Elvékonyodik, mint a Nap súlya alatt az olvadozó jégtáblák. S a kikelet a lanygyult víz tetején, útjára engedi a vizibolhák lárváit.
S mégse fér fejembe, bele a szívembe, hogy bárki mást...
Még csak Magát.
S ma valamiért úgy ébresztett az ablakon beszűrődő fény, rámhulló nyalábcsokra, hogy:
Nincs más hátra, mint előre...

Zselenszky - Várni fog (Promo)

Ami,most a Mi.

A sors meg sajnálja, de muszáj volt így belénk marjon...
                                                                  Felhők hordják el a honapokat, jobb ha rájuk bízom magam...
A fontosságomat, átnyújtom, s Te végre kidobod....
                                                        Albérlőm az erőm, egy egész világot bír, de hozzád már több kell....
Rohadjon el ez a kibaszott önző világ....
                                                                   Szexszel borogatunk...
Ha már elcsesszük, csak csesszük kurvára el...
                                                                                                              Nincs más hátra, mint előre...

Ébren

Teljesen nyitott a szív. A bemerevedések a nehéz dobbanások a múltbabetonozódtak. Teljesen nyitott a szív. Áramlik a mindenség, szökik a száj. Húzza a végtelen az ajkaim föl-föl, érinteni a a csillagokat az égen, a Holdságokat és Napságokat.
Szökik a száj, őszinte a mosoly. Boldog a lélek. forognak a kerekek!
Önnek vagyok boldog Ön nélkül!
Tudja ez a teleszedett kosár, mely most adakozó és a végtelen pótolja gyümölcseit kifogyhatatlan forrásból, csak Önre vár.
 Nem változott semmi csak a minden összezúzása törése, igazzá tette mindazt amnit összezúztunk.
 S Maga pont az, s Én pont az vagyok....

Szökik a száj:)

Ez az utolsó olyan írás, levél, melyben bírálatokat dobálok magam felé a történtek miatt.
Ezt sem önmarcangolásból, hanem, hogy belémégjen a példa, a lecke ami elé az élet állított, a próba melyen megbuktam.
Bennem van a hiba. S a hiba soha nem írható a körülmények rovására. Ahogy a fűrészhasonlat példája is mutatja ezt, a FÉLelem , már minden előtt bennem volt. Hoztam magammal s az ehhez kapcsolódő önzőséget, ragaszkodást, birtoklási vágyat.
Nem áll távol tölem az önvizsgálat, és pontosan tudtam, hogy önző vagyok, de legalább őszinte voltam, megéltem önzőségem, és ez még mindig jobb, mintha álszent lettem volna. Felvállaltan süllyedtem le az ösztönlények szintjére, merültem önsajnálatba, engedtem teret hisztériámnak pusztító önrombolásomnak.
Maga helyes diagnózissal a fejemhez vágta, hogy gyarló ember vagyok, és én nem akarom megcáfolni, nem akarom kimagyarázni, vagy a szituáció szélsőségességre kenni a dolgot. Őszinte igazat adok. Még azt sem kérem, hogy bocsássa meg nekem, ez egyszerűen ilyen szakasz volt, és megváltozok, vissza szelídülök, és ha szeret így is akkor jó, ha nem hát nem.
Figyeltem magam, definiáltam megneveztem szavakkal festettem az érzéseimet, s ha uralomra törtek bennem, hagytam magamban szétfolyni őket, nem fojtottam vissza természetellenesen.
Ez azért is jó, mert így, hogy minden lealjasult, mocskos gondolatom érzésem visszaolvasható és ennek analizálása segít helyretenni a dolgokat. Segít jobb emberré válnom, segít újra tisztának és igaznak lennem.
Mondhatom, hogy sajnálom. Igaz lenne. De amily igaz, épp oly hazug is lenne.
Nem sajnálom.
Tudja, az, ahogy, amit reagált, üzent felém, három dologra ébresztett rá.
Az első dolog, hogy egy kicsit legalább szeretett engem. Hogy tényleg várnom kellett volna türelemmel.
És persze pont itt van az önzőség szörnyetege elásva. Hogy én birtokolni akartam a tisztán látást. S ennek a hibás vágynak köszönhető, hogy most már mit sem ér ez a tudás. Nem lehet idő előtt kierőszakolni a gyereket a nőből. Az nem egészséges, megváltoztat minden természetes törvényszerűséget.
Valamit azonban még is. Visszaadja a hitem. Hogy  az elfojtott intuícióim, érzéseim, sugallataim mind igazak voltak. És ez jó érzés.
A második dolog a Maga mérhetetlen bölcsessége. Az, hogy Maga pont olyan csodalény, mint amilyennek azóta álmodom amióta derengéssé lett rég érzett lénye. Köszönöm, hogy ilyen. Őszinte, és ez hatalmas erény.
 Az is szép. hogy végre elhiheti mindenki, hogy Maga a csodálatos, én meg a méltatlan.
A harmadik az út hívószava. A változásé. Hogy lehetőségem nyílik újból másként csinálni.
Jobb lenni. Jobbá, igazabbá válni. Köszönöm ezt Magának.
Az emberben minden kialakuló érzés, fájdalom, indulat, akarat a sajátja. Benne jön létre s a külső tényezőknek jóformán semmi köze hozzá.
Aki ennek ellenkezőjét állítja, nem figyelt még eléggé befelé, nem élte Önmagát talán soha.
Zárasul, ezt most nem azért mondom el, mert azt gondolom, hogy ettől megenyhül vagy megváltozik a jelen helyzet. Nem azért ismerem el tévedésem, hogy Ön büszke legyen rám miatta. Csak is magam miatt.
Mondhatni pusztán önzőségből.