Buddha Beszédei: Példázat a fűrészről (részlet)

Szerzetesek, élt valaha itt Szávatthiban egy Védéhiká nevű háziasszony. Védéhiká háziasszony jó hírnek örvendett: "Védéhiká háziasszony békés, Védéhiká háziasszony szelíd, Védéhiká háziasszony nyugodt." Védéhiká háziasszonynak volt egy Kálí nevű, szorgalmas, dolgos, ügyes kezű szolgálója. Egyszer Kálí szolgálónak ez a gondolata támadt: "Úrnőm jó hírnek örvend: "Védéhiká háziasszony békés, Védéhiká háziasszony szelíd, Védéhiká háziasszony nyugodt." Vajon úrnőm csupán eltitkolja belső haragját, vagy egyáltalán nem ismer haragot? Vagy pedig én végzem olyan jól dolgomat, hogy úrnőm kénytelen eltitkolni belső haragját, noha haragos? Mi volna, ha próbára tenném úrnőmet?"
Ekkor Kálí szolgáló csak fényes nappal kelt fel. Ekkor Védéhiká háziasszony rászólt Kálí szolgálóra:
- Hé, te Kálí!
- Mi az, úrnőm?
- Mi az oka, hogy csak fényes nappal keltél fel? - Semmi különös, úrnőm.
- Mi az, hogy semmi különös, hitvány szolgáló? Fényes nappal kelsz fel?
Így szólt haragosan az úrnő, és indulatában összeráncolta a szemöldökét. Ekkor Kálí szolgáló így gondolkozott:
- Úrnőm csupán eltitkolja belső haragját, noha haragos. Én végzem olyan jól dolgomat, hogy úrnőm kénytelen eltitkolni belső haragját, noha haragos. Mi volna, ha még jobban próbára tenném úrnőmet?
Ekkor Kálí szolgáló még későbben kelt fel. Ekkor Védéhiká háziasszony rászólt Káli szolgálóra:
- Hé, te Kálí!
- Mi az, úrnőm?
- Mi az oka, hogy csak fényes nappal keltél fel? - Semmi különös, úrnőm.
- Mi az, hogy semmi különös, hitvány szolgáló? Fényes nappal kelsz fel?
Így szólt haragosan az úrnő, és indulatában haragos szavakat szalasztott ki a száján. Ekkor Kálí szolgáló így gondolkozott:
- Úrnőm csupán eltitkolja belső haragját, noha haragos. Én végzem olyan jól dolgomat, hogy úrnőm kénytelen eltitkolni belső haragját, noha haragos. Mi volna, ha még jobban próbára tenném úrnőmet?
Ekkor Kálí szolgáló még későbben kelt fel. Ekkor Védéhiká háziasszony rászólt Kálí szolgálóra:
- Hé, te Kálí!
- Mi az, úrnőm?
- Mi az oka, hogy csak fényes nappal keltél fel? - Semmi különös, úrnőm.
- Mi az, hogy semmi különös, hitvány szolgáló? Fényes nappal kelsz fel?
Így szólt haragosan az úrnő, és indulatában felkapta az ajtóreteszt, fejbe vágta vele, beszakította a fejét.
Ekkor Kálí szolgáló beszakadt fejjel, ömlő vérrel fellármázta a szomszédságot:
- Nézzétek, mit tett a békés asszony, nézzétek, mit tett a szelíd asszony, nézzétek, mit tett a nyugodt asszony! Megharagudott egyetlen szolgálójára, mert nappal keltem fel, felkapta az ajtóreteszt, fejbe vágott vele, beszakította a fejemet!
Ettől fogva Védéhiká háziasszony rossz hírbe került: "Indulatos Védéhiká háziasszony, durva Védéhiká háziasszony, veszekedős Védéhiká háziasszony."
Ugyanígy, szerzetesek, némelyik szerzetes csak addig béketűrő, csak addig marad szelíd, csak addig őrzi nyugalmát, amíg bántó szóval nem illetik. Ám amikor a szerzetest bántó szóval illetik, akkor bizonyítsa be béketűrését, akkor bizonyítsa be szelídségét, akkor bizonyítsa be nyugalmát. Nem azt a szerzetest nevezem szelíd szavúnak, aki csak akkor szelíd szavú, csak akkor szelíd viselkedésű, ha megkapja a szükséges ruházatot, táplálékot, fekhelyet, betegség esetén orvosságot. Miért mondom ezt? Mert az ilyen szerzetes nem marad szelíd szavú, nem marad szelíd viselkedésű, ha nem kapja meg a szükséges ruházatot, táplálékot, fekhelyet, betegség esetén orvosságot. Amelyik szerzetes a Tant tiszteli, a Tant becsüli, a Tant követi, és ezért szelíd szavú, ezért szelíd viselkedésű, azt nevezem valóban szelíd szavúnak. Ezért ezt véssétek elmétekbe, szerzetesek: "A Tant tisztelve, a Tant becsülve, a Tant követve leszünk szelíd szavúak, szelíd viselkedésűek."

Új kezdetre

Igen. Igaza van. Már az első percben is megmondtam, hogy méltatlan vagyok Önhöz. Minden szinten.
Önző vagyok, nagyon sajnálom, teljesen igaza van. 
 Tudja én vártam valakire minden elvárás nélkül, boldogan, tudva a létezését három hosszú esztendőn át, érintetlenül, tisztán, igazul. Az az ember mondta nekem, hogy nem létezik idő, ott a Margit-híd lábánál, és akkor megértettem mit is jelent amit kimondott, és, hogy mennyire igaza van mindebben.
Az az ember volt az aki azt mondta, hogy biztos, hogy meg fogom találni azt akit keresek, és ez részben Ő maga volt, a másik felem, akivel egyek voltunk a leérkezésünk előtt. Aki a csatorna számomra, akivel egymásra találásunk táplál minden szeretetet a lelkemben. De Ő ott, akkor másra is gondolt. És amikor magát megismertem tudtam, hogy Ő, ott a Margit-hídon, a végtelen bölcs, és igaz ember, Önre gondolt. Ha valakire gondolt, Ön az, csak Ön lehetett akire gondolhatott. Az a bölcs, tiszta és mindenttudó azért váratott három éven át, mert nem tudta legyőzni magában azt a tudatot, hogy én nem várok tőle semmit. És a mai napig, elengedésünk után egy évvel is pont ez a helyzet.
Igen. Igaza van. Önző vagyok. Nincs önzetlen cselekedet a világon. Amit másért teszünk azt is magunkért tesszük,mert a másik öröme, nekünk szolgál kielégülésül. Önre várni, az én távoli boldogságomat szolgálta volna, s én magamról mondtam le, nem Önről. De a valóság az az, hogy nem az önzőségem a domináns a történtekben, hanem a bizalom hiányom. Ön felé, de leginkább magam felé. Hogy én valaha lehetek olyan, amit Ön egy kicsit is tudna szeretni. És tudja, igen, nem jó dolog a sötétben botorkálni amikor mindenki rázogat, hogy térj már magadhoz, kislány, álom világban élsz, nem valóság amiről beszélsz...
Egy idő után megszűnnek az összes intuíciók, és minden ami irányt mutatna.
Lehet, hogy önző vagyok, de a barátaim rám szorulnak, és én hónapok óta terhükre voltam a nagy rózsaszín ködömmel, meg a tündérmeséimmel, és senki, senki nem hitt már nekem, bennem, bennünk.
Persze senkinek semmi köze nincs hozzánk tudom. De gyenge lettem, és elesett és megrendült a hitem. Sajnálom. Ismétlem nem Magában, magamban csak is. Elesett lettem, és Maga nem ezt érdemelte volna. Ahhoz, hogy Magát tartani tudjam magamat kellett volna tartanom, de nem ment. Világommal, leveleimbe menekültem, hogy óvjam az éhes kutyák elől akik szét akarták cibálni, mint valami étel formájú játékot.
Hallgattam nap, mint nap a nagy-monológokat, hogy térjek észhez, mert beteges képzelgések ezek, a földön kéne élnem és járnom...És én tiltakoztam, hogy nem hiszem el, hogy nem lehet felfogni, hogy a tapasztalások realitása leszűrhető, ha párosítjuk összehasonlítjuk őket, egyébként is én voltam benne, én voltam ezekbe a helyzetekbe, és csak jobban meg tudom ítélni a valóságot.
Tiszta Platón, ez gondolom a Platóni találgatás szintje, bár Maga inkább az idea volt számomra, vagy az ideához a legközelebb álló másolat. De én tényleg csak egy rossz másolata vagyok az Isteni ideáknak, s Önnek olyan nem való, Maga túl igaz, és ezt visszaigazolta most is, Maga egy gondolkodó és bölcs ember. 
Sajnálom, hogy csalódnia kellett bennem. Nagyon, őszintén. Az egyetlen ami  jó az egészben, hogy így hogy látja mennyire önző vagyok, legalább Önnek kicsit sem fáj ami történt. És ez kicsit olyan, mintha kevésbé lennék önző.
Tudja én még valamiben nem hiszek. Az elrontásban. Ez is olyan, mint az idő és a várakozás. Szerintem az igaz dolgokat nem lehet elrontani.
S persze ma már számtalanszor kimondtam azt, hogy végérvényesen elbasztam mindent. És siratom hibámat amit elkövettem. Viszont ha belenézek az igazságok, az ideák ládájába, a valós dolgokat nem lehet elrontani. Az örök változás sodrásában vannak valahol megmásíthatatlan igazságok, az Isteni gyökér, és a szerelem ezekből nő, s újra nő akkor is ha szárán ragadják, megfosztják virágától, levelétől, bimbajától.
Ha szeretett engem amíg önzetlennek gondolt egy kicsit, nem hiszem, hogy most ne szeretne.
Ha nem szeret, akkor soha nem is szeretett.
Ami mindegy, mert én soha nem hittem úgy látszik abban, hogy szeretett. Hisz ha hittem volna, akkor a hit is megmaradt volna, hisz ami igaz, az nem múlik el igaz lenni.
És innen nézve csodálatos ami történt. Elveszíteni valamit. Nem lehet. Mert semmi nem a miénk. Se a testünk, se a gondolataink, nem, hogy más lények, emberek...
Amit most elveszítettem egy hamis kép amit a tudatom gyártott, ami igaz volt, vagy van mögötte, az függöny nélkül, szavak nélkül ott maradt a lepel mögött. Ha a lepel mögött nem maradt semmi, nincs ok bánkódni, nincs ok szenvedni, hisz soha nem is volt. Akkor légvár volt, és azoknak volt igaza akik ösztökéltek, hogy lépjek tovább a kilátástalan álom kergetésnél. Ha ott marad valami a szeretet vagy a gyűlölet, ami egy ebből a szemszögből, ha ott marad az érzés, akkor ismételten fölöslegessé válik az elkeseredés.
Nem marcangolhatom magam... Sajnálom megint nemet kell mondanom Önnek. Nekem élnem kell!
Én az élet vagyok, s Maga is az élet.
S lehetünk egymás életének részei. Vagy nem leszünk, és akkor is minden tökéletes. Én igyekszem tanulni a hibáimból. Azokból amiben nem is hittem.
És látja, az idővel kapcsolatban végül, mind a kettőnknek igaza lett. Sajnos nekem is. Mert soha többé nem vagyunk azok az emberek hónapok elmúltával, mint előtte. Az élet éppen tovafolyt, változik, de nem maradtunk ugyan azok, s így hiába is kért idő, mert más az aki várja most, mint aki elengedte.
De Magának is igaza lett. Mert itt vagyunk mind a ketten. De én nem tudok lenyugodni. Türelmetlen vagyok és önző. Tele voltam birtoklási vággyal, gondozni akartam, szeretni, vagy legalább hallani, hogy van értelme várnom.
ígéretek. ígéretet vártam, de nem hiszek abban sem. Az ígéret mindig hazugság. Hisz a változás lehetetlenné tesz bármily ígéretet, és a külső tényezők rabjai vagyunk.
Egy nagy paradoxon a létünk. S talán, most, hogy végleg lemondott rólam, ismét megtanulok ragaszkodás nélkül szeretni. Most, hogy már nincs mit várnom, önzetlenül képes leszek a távolból elvárás nélkül szeretni Magát.
És mindezt úgy kell tennem, hogy ne azért tegyem, hogy jutalmamul visszaadja Önt az ég. Magamért kell tennem.
Ez egy igaz újrakezdés.
Köszönöm!

Az igazságok vizsgálata

És mi az elválasztva lenni attól, amit szeretünk szenvedése? Amikor az ember a kívánatos, kellemes, vonzó látvánnyal, hanggal, szaggal, ízzel, tapintható tárggyal nem találja szembe magát; vagy nem kerül kapcsolatba, sem érintkezésbe, sem viszonyba, sem párbeszédbe olyan emberrel, aki a jólétét kívánja, aki hasznot kíván, aki vigaszt kínál, és aki azt kívánja, hogy legyen szabadulása az embernek az iga alól, sem az anyjával, sem az apjával, sem a bátyjával, sem a nővérével, sem barátaival, társaival vagy rokonaival. Ezt hívják, elválasztva lenni attól amit szeretünk szenvedésének.
És mi a nem megkapni, amit akarunk szenvedése? A születésnek kitett lényben kívánság ébred: ’Óh, bárcsak ne lennénk alávetve a születésnek; bárcsak ne jönne el az [újra]születés!’ De ez nem teljesül, bárhogy is akarja. Ez a nem megkapni, amit akarunk szenvedése. Az öregedésnek…; a betegségnek…; a halálnak…; a bánatnak…; a siránkozásnak…; a fájdalomnak…; a szorongásnak…; a kétségbeesésnek kitett lényben kívánság ébred: ’Óh, bárcsak ne lennénk alávetve az öregedésnek…; a betegségnek…; a halálnak…; a bánatnak…; a siránkozásnak…; a fájdalomnak…; a szorongásnak…; a kétségbeesésnek; bárcsak ne jönne el az öregedés…; a betegség…; a halál…; a bánat…; a siránkozás…; a fájdalom…; a szorongás…; a kétségbeesés!’ De ez nem teljesül, bárhogy is akarja. Ezt hívják a nem megkapni, amit akarunk szenvedésének.
És mi a ragaszkodás öt halmaza, ami összefoglalva maga a szenvedés? A forma ragaszkodás-halmaza; az érzés ragaszkodás-halmaza; az érzékelés ragaszkodás-halmaza; a késztetés ragaszkodás-halmaza; a tudatosság ragaszkodás-halmaza. Ezeket hívják a ragaszkodás öt halmazának, ami összefoglalva maga a szenvedés.
Barátaim, ezt hívják a Szenvedés Nemes Igazságának.
És barátaim, mi a Szenvedés Okának Nemes Igazsága? A sóvárgás, ami további létesülést eredményez - ami kínnal és gyönyörrel jár, aminek egyszer ez tetszik, egyszer az – nevezetesen az érzék[szerv]i sóvárgás, a létesülés utáni sóvárgás, és a nem-létesülés utáni sóvárgás.
Ezt hívják a Szenvedés Okának Nemes Igazságának.

Saccavibhaṅga Sutta

Pierre Van Dormael - Undercover

Bú-csúzó

Azt hiszem ez a búcsú levelem Magához. Hamarosan itt az ideje az elköszönésnek. Végső búcsúmnak. Legalább a leírt szavak, a leírható szavak szintjén. Hogy mikor vágom el végleg lelkem Önbe font szálait, most még talán nem csak rajtam áll. Akár még visszafordíthatja, átírhatja befejezésünket.

Ön sem szeretne úgy látni, amilyen most vagyok. Roncs vagyok. Olyan ember lettem aki aggodalomra szorul, akit féltenek szerettei. Nem szeretek ilyen ember lenni, de Magáért leszek ilyen ha úgy kívánja. Ez azonban Magának se lehet jó. Amilyen most vagyok, amilyenné most válok, az kezd más lenni, mint akit Maga talán egy kicsit...tudja...

 Tudja, hogy én mindig felállok, újrakezdek, elindulok, irányt váltok ha a szükség úgy kívánja.

S tanán most jött el az a perc, amikor már annyira meghanyatlik minden, minden ami vagyok, hogy mennem kell ha életben kívánok maradni. Ha egy boldog életben kívánok maradni.

 Maga biztos tudja, hogy bármit megtennék, megteszek ha úgy kívánja. Várok meghatározatlan ideig, ha arra kér, ha kimondja, hogy van ennek értelme. Ha egy kicsit is érezne, érez engem, érez irántam, irányomba.

 Gyenge vagyok magamban. Ha elenged beledőlök valaki karjaiba, és csak engedem, hogy szeressenek, akik szeretni vágynak, akarnak, kívánnak engem. Szeretném ha nem engedne el. Nem szeretnék összecsuklani, másnál, erős akarok maradni, erős akarok lenni Önben.

Mégis jobb ha elenged, mintha ebben az állapotban hagy, ha benne hagy az ön marcangolásomban, önmagam felőrlésében.

Ez a folyamat Önnek sem jó. Tönkreteszem akit megismert, árnya leszek annak akit a karja magába vont.

Még sokáig Önre fogok gondolni, Önnel fekszem, s kelek majd, ahogy azt a rend megkívánja. S mégis ha engedelmeskedek az elhatározásnak miszerint kiszakítom önmagamból, nap mint nap élesebb, s letisztultabb lesz az irány ami felé továbbhaladok.

 Lassú léptemben valahonnan a távolból  úgy éreztem, követ. Hogy ballag mögöttem, könnyeim kővé szilárdult nyomdokán, szedegeti a ruhámról pergő gyöngyöket, belelép szívem dobbanásaiba.

Utánam szólt egyszer, s én megálltam, hátrafordultam, láttam sziluettjét a távolban, de nem siettette léptét, s így tovább indultam, lassan, beérhető ütemben emelve lábaim.

S Maga még mindig nem ért ide. Maga még mindig közelemben sincs, s félek nem is lesz többé. Végleg elveszítettem, s itt az ideje,hogy Ön is végleg elveszítsen engem.

Nem fog merni értem nyúlni, nem lesz bátorsága utánam kapni, mert fél, hogy kérdőre vonnám, fél, hogy szóvá tenném mindezt, a keresztet amit rám tett, amit magamra vállaltam önként... vagy attól fél, hogy soha nem tenném szóvá mindezt. Lehet, hogy féltene, hogy tovább bántana, szándékával ellentétben, tovább hagyna vergődni, és inkább felszabadítana, hogy szabad madár legyek. Szabad legyen röptem az egek kékjén.

Én eddig se vártam Önre. Tudatos döntésem ellenében érzéseim kötöttek Magához, nem az elhatározásom. Csakis az érzéseim.

A vég végső állomása, az érzés világgal való szakítás. Egész világot építettem Ön köré. Gyönyörű, oltalmazó világot, Magából és magamból formáltam,alakítottam otthonná. Nem egyszerű ezzel a szakítás. Kiköltözni derűs ligeteinkből, madaras-bölcs fészkeinkből, összetörni a tükreinket magunkban, ami tisztán láttatta a másikat. Elapasztani a forrásokat, utolsó magokat szórni a galamboknak. Nem egyszerű dolog mindez.

 Kérem mentsen meg minket... Kérem, s nem könyörgöm Önnek.

Ami a legnagyobb áldozatot érdemli, az soha sem emészt fel mindent, amit feláldoznál érte.

Derület

Szép reggelre ébredtem ma. Volt valami azonosítatlan, derűs frissessége az ébredésnek.

Egészen belesimultam valami elragadó, lágy nyugalomforrásba, melyben sikerült is benne ragadnom, és már így lefekvés előtt, a holnapba átnyúlva érzem, hogy benne vagyok most is.

Jó volt ma létezni. Igazán jó. Gyümölcsöző érett létezés volt ez a mai. 

Melyben szerettem Önmagam lenni, elfogadtam a mozdulataimat, nem kívántam felülírni mondataimat, csak hullámoztam lágyan, minden szétfolyás nélkül.

Kezdek kicsúszni a szorításából  Ahogy lélegzetem újra idomul a Földbolygónkhoz, anyánkhoz melyen járunk-kelünk, a törődése nélkül is nővé leszek, visszanyerem maszkjaim, mezeim, hímes teremtő erőm.

Kezdek kicsúszni a szorítatlan szorításából. Lassan azt a fázist érintjük majd amikor ideje lesz utánam kapnia, vagy végleg elveszít engem...

Éreznie kell ezt. Ha kicsit is érzett engem, ha kicsit is érez engem még a távolból, mint én Magát, jeleznie kell, hogy a világ cirádásraszőtt hálóján a hullám mely emelni kezdett engem, partot ért Önnél.

Akkor éreznie kell, hogy boldog vagyok, és beállhat ernyőm alá ha áztatják a fellegek. Megerősödtem Magamban. Megerősödök Önben is, és elmúlnak az eldöntendő kérdések, a csepegő ereszek, hová elbújik két bőrigázás között.

Ernyőm alá áll, szoknyám alá bújik, s ahogy forma illeszkedik az űrbe, derülés hoz száradást reszkető testére.

Vagy nem. S akkor ez sem lesz, és az sem volt. Semmi se volt. 

S akkor végképp itt az ideje minden áldott derűnek.

Babatenyér

Elkezdődött az "akkor is túlélem"... Mert fontos vagyok magamnak, fontos kéne, hogy legyek magamnak.

Ismét sétáltam ma. Némán szeltem a Duna partot, érzékeltem a körülöttem ezerjével felsorakozó, elhaladó képeket. Szívtam a Duna nedves szagait, a hűs levegő arcba vágó kemény tapintásait. A város arcait, nyomott ábrázatát, az ég lanyhatag, fénynélküli kékjét, mely inkább szűrkébe hanyatló volt, mint a fájdalomráncokkal barázdált arcok.

Ismét Magára gondoltam. Arra, hogy elvesztek az érintéseink. Belevesztek abba az éles, vékony, és mély szakadékba, mit közénk ékelt az Ön által időnek nevezett nemlétező.

Elvesztek az érintéseink. A lágyak, békések, az odaadóak, gyöngédek. Idegenek lettünk egymásnak talán. Valami a fejemben ma azt mondta, idegene lettem az érintésének, a szabadságnak amivel szemhéjára csókkal küldtem álmot. Amit úgy szeretett kapni, mint egy kisgyermek, ki bújik az estimeséért, s Anyja keblén pihen, hol kisbabaként életnedűt szívott a mindenségből. Beszívta a  csillagokat is, s az összes igaz bölcsesség mitológiáit, kiitta a tejútból a végtelen tudás minden elérhető, eredő forrását. S ami úgy szerettem adni Magának, mint senkinek, tartottam, mint egy hímestojást, dédelgettem, mintha méhemből vált volna ki, húsom táplálta volna, bennem fejlődött volna Tündémmé.

 Nem merném megérinteni most. Mintha elfelejtettem volna mit szeret, s mi fáj Önnek, mi nyugtatja, borzolja sejtjeit, dobogtatja a szerelmet áldott szívében.

Kiveszett belőlem az ösztön. Az a hozott, végtelen Anyaöli lüktetés, mely mértani pontossággal, hibázhatatlanul gondoz, védelmez, ringat.

 Ha betoppanna most lesütném szemem, s elindulna valami mélyből törő áradás, amit szégyellnék Ön előtt, s talán eltakarnám arcomat. Soha nem féltem eddig szemébe nézni, s most mégis titkolnám gyengeségem.

Feladom. Feladtam.

Naponta százszor, ezerszer adom fel. Hónapok óta minden áldott nap megölöm magamban, s újra építem, lebontom,és elölről, elölről...

Aztán átugrom ezt a jelenetet. Már az ágyamban fekszünk. Ruhátlanul. Édenkerti állapot. Még alig értünk egymáshoz, de már mindenünk érintette a másikat. Egymásban fekszünk, Egymás ölelésében fekszünk. Csak szorítjuk egymást. Belecsókolók számtalanszor tenyerébe, mintha pici babatenyeret csókolnék, hurkás ujjakat,dundi tenyeret. 

Ha egyszer még visszajön hozzám, kérem bocsássa meg, hogy ezerszer el fogom ismételni, újra és újra elmondom majd,és éjjel is a fülébe súgom, hogy mennyire, mennyire hiányzott....