Kedves!
Ismét marad a levélírás.
Kicsit másként,mint egykorán, a vőlegénynek, társnak szóló.
Elutaztál, nem hagytál végleg magamra, s könnyezve váltunk el, s nem egy veszekedés, vagy közös megegyezés után, hogy jobb lesz nekünk külön. Az után a megegyezés után váltunk el, hogy együtt lehet jó nekünk csak. S még ilyenkor is megtörténik, hogy útrakelve, magunk mögött hagyjuk a másikat. Nem lehet mindig együtt lenni...de.De.Mi mindig együtt voltunk,és szerettem azt az állapotot...s persze most se önszántunkból változtatunk a szokásainkon.
Nem volt unalmas ez a nap végül is. Elváltunk, s ha jól megvizsgáljuk azt a pillanatot, már a szombat nagy részét magunk mögött is hagytunk, mikor utolsóra maradt csókunk után ajtót csuktak hátam mögött. Én indultam el először.
S mégis én maradtam itt, életünk tarkaszín terébe, ahonnan magaddal szívtad mind a színeket.
Még a macska is meggágyult mire hazaértem, megharagudván, hogy galád mód felcsomóztam a függönyt, tépkedi a fogasról lógó ruháimat.
Nem volt unalmas ez a nap.Csókolgattam a nagymamám homlokát, melyen mintha a könnyei mintha felfele is folytak volna a szeméből, s bíztattam, hogy élnie kell, ha meg akarja ismerni majdan eljövő dédunokáját. Ezen néha elmosolyodott. A nagyapám is ránézett egyszer kétszer a pocakomra, de mondtam, hogy még azért nem,de majd...
Sajnálom a nagymamácskámat.
Ott is voltunk.Ott. Ahol én születtem, ahol először felsírtam, s hangommal megtöltöttem a falakat, hogy most neked legyek.
Azt a szörnyűséget ami ott várt, azt senkinek nem kívánom, végképp nem egy anyának.
Borzalom. Amikor egy betegség megeszi az embert minden túlzás nélkül. Elfogyasztja, és az ember szabályszerűen elfogy. S már nem tudod ráhúzni az ember-fiókba soroló tulajdonságokat és képleteket. Gollem?Smiagol?Minden eszedbe jut, s szégyen tölt el amikor megszólalnak a hangok a fejedben,s felcímkézel valakit nevekkel,valakit akit már nem is ismersz,és talán nem is ismertél soha. 40kg-os férfi, akinek a combja vékonyabb, mint a karom.Görnyedt,hát, szürke foltos bőr.Beszélni nem tud. Leszedált, a halál folyosóin bolyongó csontváz rászáradt bőrben s az Isten tudja csak mi a fenét keres még itt.
Szégyenlem,de nem bírtam bent maradni. Nem bírtam nézni, nem vagyok elég erős idegzetű.
A felnőttek kérdeztek párat, mit vigyenek, kapott e gyógyszert? Ennyi.Mi mást is lehetne.Néztük, vagyis álltam becsukott szemmel, néhol befogottal, és miután párszor önkéntelenül is végigmértem, tehetetlenül magam mőgé csuktam az ajtót.
Sokszor eszembe jutottál.Nagyon félek az estétől.
Tudod az a baj, hogy ha átalszom a nappalokat, nem tudok éjjel elaludni, és elfog a sírás.
Már most hiányzol.Elesett kislánynak érzem magam,s nélküled a legegyszerűbb feladatokat sincs kedvem ellátni.
Remélem írsz még ma...nagyon remélem.Hiányzol...
